Feltételek, lehetőségek

Érdekes volt az Önképző. De úgy komolyan. Nagyon nagyon izgultam, érezhető volt a beszédemen. És hasznos volt meghallgatni a végén a "szakmai" ítéletet. Megfogott. Kritikaként megkaptam, hogy felolvastam a mondandóm. Na igen. Erre nem tudok mit mondani. Így volt. Kár, pedig tudok beszélni magam is a témáról, olyan szinten utánaolvastam. De úgy gondoltam nagy a tét, biztosabb olvasva, mellesleg mondom, úgy izgultam, hogy nem hiszem, hogy bármi eszembe jutott volna. És a szövegem jól felépítettnek tűnt. Inkább maradtam a biztosnál. A másik probléma, hogy nem mutattam képeket. Na erre már tudok reagálni, bár a faszi nem engedte sajnos, hogy neki is elmondjam a véleményem. Úgyhogy itt osztom meg. Nem érzem hitelesnek olyan fényképeket mutogatni, amelyek filmekből származnak. Najó, az előbb rákerestem angolul is a képekre, és tényleg lett volna néhány. Upsz. Elbasztam. Na sebaj. Elég elszomorító így is. A másik, hogy volt benne élmény, de nem elég. ? Az igazság, hogy még nem voltam prostituált. Sem rabszolga. (Csak a saját magamé, de az nem számít.) Úgyhogy ezt is bebuktam. A személyes fíling, amit ki lehetett érezni, mindössze abból eredt, hogy rengeteg cikket elolvastam, és 3 oldalas riportokat 4 mondatban összefoglaltam. Kész, téma lezárva.
De az élmény rész szöget ütött a fejemben. Mert mi az amiről bármikor-bárhogyan tudok beszélni? A kórházi élmények. Hiteles fotókkal illusztrálható? Iiigen. Nagyon is. És jön a kérdés, akkor miért nem állok neki? Nálam a de rész jön, a könyv. Annyira szeretném. Ez az álmom. Hogy a kezemben tarthassam. És attól félek, ha nyilvánosságra hozom a képeket, meg a részleteket a történetből, már senkit sem fog érdekelni. Anya szerint ez hülyeség. Mert a megmutatás nem nyilvánosságra hozás. Hát, az, vagy nem az, megint elromlott a kedvem. Utálok szomorkodni. De nem bízom magamban. Nem bízom benne, hogy meg tudom írni. És akkor a kiadatás meg egyéb nyalánkságok még szóba sem jöttek.