Szégyelltem magam, amikor angolon lebuktam a puskázással. Nagyon. Mert ha nem akarom leellenőrizni, hogy biztosan jót írtam-e, még akár négyes is lehetett volna. Vagy hármas. De így ez az egyes... Ciki. Mert tudom, hogy ennál többet tudok. És nem kértem bocsánatot. Pedig kellett volna. Tanulság: le kell szokni a puskázásról. Mindent a saját kárunkon tanulunk meg. Eddig mondhatták nekem, hogy ne puskázz, mert lebuksz, csak nevettem. Na most már nem nevetek.
Majd meghaltam az előadáson. De Zsuzsival szerintem ezzel mindketten így voltunk. Szörnyű volt. Sok ez így iskola után. Mert nem mondanak rosszakat, meg ez a nő még beszélni is tudott, de...mindig túlrészletezik. Azt az egyet szeretem, hogy olyan jókat nevetek. Matekórán Szöszivel, itt Zsuzsival, mint sehol máshol. Ez az ami nagyon nagyon fog hiányozni. Emiatt mondják, hogy a gimis évek felejthetetlenek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése