Köszönöm

Zsuzsi nem tudom hogyan, de megnyugtat. Ő az én jobbik énem. A barátnőm. Akinek fontos vagyok. Aki kiakaszt. Akiben bízhatok, és akiben néha csalódnom is kell. Nem utolsó sorban csomószor nem értem, hogyan ő az egyik családfő, mikor a szexuális érdeklődés erősen lappang a kis lelkében. Hiába próbálkozunk felszínre hozni. De lényeg a lényeg, ha vele beszélek, utána kicsit mindig jobb. A rossz gondolatok enyhülnek, tisztábban látom a világot. És egy másik szemszögből, ami sokszor előnyösebb mint az enyém. Őhozzá fordulok, ha elkeseredek egy bizonyos hímnemű ügyében (mint tegnap), és érdemes meghallgatni a véleményét. Kicsit olyan , mintha egy másik világ tárulna a szemem elé. Ennyire mások vagyunk. De az is lehet, hogy csak az anorexia  miatt kimaradt kórházazós idő teszi. A lényeg: mindig elgondolkozom a mondatain. Például a telefonban: " Panka, te azt akarod hogy valaki azonnal imádjon, a karjaiba vethesd magad, aztán a második randin megdugjon, és elvegyen feleségül. ... Najó, a feleséges rész nem igaz, de a többi igen. De értsd már meg, hogy ez nem így működik. Egy kapcsolatnak ki kell alakulnia, és ehhez idő kell. Meg kell ismernie téged, hogy el tudja dönteni mit akar. Hagyj időt neki, legyetek együtt, és adj finom jelzéseket." Őszintén? Nekem ilyen soha a büdös életben eszembe nem jutott volna. Tény, hogy ha én kitalálok valami, akkor azt ött rögtön és azonnal akarom. És sajnos ez jellemző a kapcsolataimra is. De valóban, lehet hogy valaki nem tudja rögtön mit akar. (milyen ember az ilyen????) És várni kell. De erről megintcsak az jut eszembe, hogy tiszta önámítás az egész. Időt adunk, hogy hátha, de... ilyenkor már nem dől el semmi. Az embernek vagy kell valami, vagy nem. Zsuzsi szerint nem. Lehet hogy túl pesszimista vagyok? Vagy inkább ő él álomvilágban?