nem tökéletes, de az enyém

Rámeredtem a spanyolkönyvben lévő Dél-Amerika térképre.

Finoman végighúztam az ujjam a papíron, és arra gondoltam, hogy nem is olyan régen még ott voltam.

Hogy még most is ott lehetnék.

De nem vagyok. Mert eldobtam magamtól.

Fáj.
Még ha nem is vallom be, nem sikerült teljesen feldolgozni. Talán nem is fogom. Az is lehet, hogy egy pici seb mindig maradni fog.

Pedig nem szokásom a múlton merengeni. Feleslegesnek érzem, hiszen változtatni már nem tudok rajta. De nem szabad elfelejtenünk.

Hiszen alapok nélkül nem lehet jövőt építeni.

Az egyetlen könyv amit magammal vittem (a spanyolszótár és a gyorstalpaló nyelvtani összefoglalók mellett) az Ízek Imák Szerelmek volt. Ismerve az olvasási szokásaimat igazából egyet sem akartam, de végül mégsem volt szívem itthon hagyni. Kicsit úgy tekintettem arra könyvre, mint a bibliámra. Szigorúan múlt időben. A kinntlétem alatt nagyjából 4x olvastam el, és minden egyes alkalommal egyre csalódottabban csuktam be.

Ugyanazt éreztem, mint ő, mielőtt eljöttem. Ugyanazt a kétségbeesést és elveszettséget. 

Hogy lehet, hogy akkor most mégsem jó?

Azt akartam érezni, amit ő. Azt a megvilágosulást, azt a rátalálást, amiről ír. Azt, amikor a sötétben botorkálva meglátod az alagút végén pislákoló fényt. Az én alagutam csak egyre sötétebbnek tűnt. Mit csinálok rosszul? 

Sokat gondolkoztam ezen.

Most utólag visszagondolva, semmit. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Mint ahogyan nincsen 2 ugyanolyan utazás, vagy ember sem. Mások vagyunk. 

És ez az én történetem. Az én előéletemmel és az én személyiségemmel.

Nem találtam meg a lelki békémet. Gyanítom, hogy soha nem is fogom. Olyan mértékű zaj és háborgás van a fejemben, amit a legjobb esetben is csak elcsendesíteni tudok. 

Nem találtam meg az életcélom. De ismét felkerült egy csomó minden a “nemalegjobbötlet" listámra.

Nem találtam meg a szerelmem. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Ez van.

De közelebb kerültem magamhoz. Ismét. Olyan volt az egész, mint egy önismereti tréning. 

Az egész élet olyan. De mint a legtöbb ember, sajnos én is csak akkor jövök rá milyen értékes számomra valami, mikor elveszítem. 

Nem számít a pénz. (Bár még nem is tapasztaltam meg, milyen az igazi nélkülözés.) Életemben először úgy éltem, hogy nem néztem az árakat. Nem néztem mi mennyibe kerül, csak levettem a polcról, ha megtetszett. Gyakorlatilag úgy sétáltam a boltban, hogy közben magamtól azt kérdeztem, "és ma mihez lenne kedved, kedves Panka? Egy pici üveg 800 forintos kakaóporhoz, vagy esetleg kipróbáljuk az 1800 forintos törökmogyoróvajat?”

Aranykalitka effektus. Amikor az anyagi biztonságért feladod a függetlenséged. Én a szabadságom.

Nem jó érzés. Jól hangzik, de én nem tudok így élni. Sokkal többet vesz el, mint amennyit ad.

Érzelmi biztonság.

Ez a szó sem volt a szókincsemben addig, amíg meg nem tapasztaltam a magányt. Az igazi magányt. Mert bármennyire is közvetlen és nyílt ember vagyok, nagyon-nagyon nehezemre esik őszinte érzelmi kapcsolatot kialakítani. Olyant, amiből erőt meríthetek. Amibe érdemesnek látok időt és energiát fektetni. 

Többen kérdezték, hogy mi az ami miatt hazamegyek? Hiányzik a barátom, a család?

Én mindig csak annyit válaszoltam: az életem. Az hiányzik.

Nem egyes részek, emberek, az egész. Az örömök, a szomorú pillanatok, az összes apró részlet. Mert mind az enyém volt.

Minden, amivel annyira elégedetlen voltam, minden, amitől szabadulni akartam. 

Hiányzik.

Mert akárhogy is nézzük, az vagyok én. Ez.

A mindenen problémázós, terveket szövő, sütős-főzős Panka. Aki nem egy társasági ember.

Sokat kell még tanulnom. 

Sokat, hogy ne másokat okoljak a saját gondjaimért, hogy megtanuljam felismerni a jeleket, és hogy egyszer az életben ahhoz is legyen merszem, hogy  szembenézzek a valódi nehézségekkel.