Elképesztően neki tudok keseredni.
Nem tudom, hogy koromból adódó sajátosság-e, vagy csak a szuperérzékenységemnek köszönhetem, de amit művelek, az néha már saját magam számára is ijesztő.
Ma volt a csúcspont.
Ott, amikor láttam, hogy kifehéredik az addig zöld skype jel.
Kiléptek.
Kiléptek úgy, hogy nem beszéltünk.
Megszédültem. Az életem…! Mint egy őrült, úgy kezdtem el gépelni, de hiába. Nem érkezett válasz.
Csengettek.
5 percen belül negyedszer.
Odarohantam, és feltéptem az ajtót. A nagymama, mintha nem is hagytam volna már háromszor ott, továbbra is végtelen nyugalommal magyarázott, néha odamutatva az üvöltéstől/hajmosástól maratonfutó kinézetű gyerekre. Minden nemlétező önuralmam össze kellett szednem, hogy ne kezdjek el vele ordítani, hogy miért nem fogja fel, hogy nem értem mit akar. Nem értem. Nem tudok ennyire spanyolul.
Na jó, sejtettem mit akar.
Odamentem a kislányhoz, hogy akkor legyen kedves, és jöjjön fel velem az emeletre. Visítva levetette magát a földre.
Itt szakadt el a cérna. Megragadtam és rákiabáltam, hogy most azonnal induljon el. Torkaszakadtából bőgött.
Az egész utca minket nézett.
De már ez sem érdekelt. Egyszerűen nem számított. Ordítva húzkodtam fel a lépcsőn.
Megálltam a szoba közepén.
Körülöttem szanaszét dobált cipők, játékok, egy félig lerombolt bunker, az összetört gyertyatartó darabjai.
Az egyik gyerek teli torokból üvöltve fetreng az előszoba padlóján, a másik a kanapén ülve osztja az észt, miközben próbál minél több vért kipréselni az ujján ejtett vágásból.
Egy percig sem bírom tovább.
Egyszerűen nem.
Ez már túltesz mindenen.
Összeszedem a cuccom, és elmegyek. Nem érdekel, hogy nincs hova. Letáborozok a reptéren, míg lesz egy járat, amire kapok helyet.
Zokogtam.
Mikor megjöttek a szülők még mindig. Képtelen voltam összeszedni magam. Szedett-vedett angolsággal (ezekben a helyzetekben mindig elhagy a nyelvtudásom) elmondtam, hogy mi történt, és hogy képtelen vagyok ezt csinálni. Nem megy.
A férj bejött utánam a szobámba, és mint már sokszor, ismét elmagyarázta, hogy az ilyen esetekben csukjam be a gyereket a szobájába, és közöljem vele, hogy addig nem jöhet ki, amíg normális nem lesz.
Még jobban sírtam.
Alig kaptam levegőt, annyira fájt a torkom az egész napos megerőltetéstől.
Fáradt voltam. Kimerült, és végtelenül reményvesztett.
Dühös. Dühös az ez egész világra.
Anyára, hogy alszik, ahelyett, hogy gép előtt lenne, hogy kipanaszkodjam neki magam.
Apára, hogy a barátaival mulatja az időt, ahelyett, hogy segítene.
B-re, hogy miután egyszer az életben megnyílok neki, otthagy, amikor támogatásra lenne szükségem. Utálom.
Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek.
De nem érdekelt.
Egyszerűen jól esett másokat hibáztatni. Másokra haragudni.
Még akkor is, ha legbelül tudtam, hogy se alapja, se értelme nincsen.
Az égvilágon semmi.
Egyedül éreztem magam. Rohadtul egyedül.
Ugyanazt a magány kísértett, ami a rosszabb napjaimon otthon is elkapott.
Hogy lehetek én mindenhol egyedül?!
Erre a kérdésre keresem a következő bejegyzésben a választ.
Szerintem soha senki sincs egyedül, lélekben mindig van vele valaki. Lehet, hogy ez bután hangzik de szerintem így van, plusz itt a blogod, tele olvasókkal, akik mindig várják az írásaidat és gondolatban veled vannak. A távolság szerintem ne rémisszen meg. Egy új szituációba csöppentél, amihez fel kell nőni, kell egy kis idő ahhoz, hogy belerázódj, nem mehet minden egyből zökkenőmentesen.
VálaszTörlésBiztos ismered azt a mondást, hogyha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét/ kérj hozzá tequilát. A sors most azt a feladatot adta neked hogy erősödj meg, szerintem ez sikerülni is fog.
Rengeteg kitartást kívánok Neked az elkövetkező kihívásokhoz és remélem megtalálod azt amit keresel!
Továbbra is lelkesen várom az írásaidat. :)
Mint egykor gyakorló, ma már tartalékos anyuka (felnőttek a gyerekeim :) a mai eszemmel azt tudom mondani, hogy vedd könnyedén. Tudom, könnyen mondom :) De már próbáltam, igaz, mostanában. Szóval ha elfajul a helyzet, valahogy kapcsolj át valamit a fejedben, és nézd meg kívülről-felülről magatokat, mintha kívülálló lennél. A bekattant gyereket pedig meg kell hökkenteni. Kezdj el énekelni, körbe ugrálni mint egy béka, vagy hasalj le, és kukucskálj a szekrény alá, mintha lenne ott valami, aztán kitalálhatsz egy mesét, hogy úgy láttad, hogy egy kiscica szaladt oda, vagy egy manó. Ha szerencséd van, elfelejti, hogy mi a bánata, és érdekesebbnek találja, amit te csinálsz. Nem kis feladatot vállaltál, de "felnöveszt" :)
VálaszTörlésA legfontosabb az, hogy ne lássa a gyerek rajtad, hogy ki tud hozni a sodrodból, mert akkor semmi tekintélyed nem lesz előtte. Próbáld meg kívülállóként nézni a dolgokat, végül is nem a te gyereked hisztizik, nem a te lakásod rendetlen. Tudom hogy nem könnyű helyzet, még magyarul beszélő gyerekekkel sem lenne az, hát még így. De hidd el, azoknak a gyerekeknek is megvan a maguk baja, egy szeretettel, következetesen és odafigyeléssel nevelt gyerek nem ilyen. A hisztivel nem tudsz mit csinálni, a legfontosabb, hogy lássa, nem ér el vele semmit. Nem jössz dühbe, nem érzed magad kínosan. Jobb pillanataikban próbáld megnyerni a bizalmukat, jó viselkedést megdicsérni, jutalommal kecsegtetni őket. Baromi nehéz, de ha kitartasz, lesz eredmény. Talán még a "tökéletességmániád"nak is jót fog tenni.
VálaszTörlésSzia Panna, csak nemrég találtam rá a blogodra és nagyon élvezem olvasni! Az ételfotók zseniálisak (simán lennék vega miattuk) és a stílusod is nagyon tetszik! Szívesen olvasnék arról,hogy miért Peru meg hogyan kerültél ki! Várom a következő bejegyzésed a gyerekekhez meg kitartás! Muak. Dóra
VálaszTörlés