2014. január 25.

lépten nyomon

Angel nem nő.
Nagyjából fél órának kellett eltenie, hogy ez az aprócska tény leessen: nem várunk már senki másra. Nem fog jönni semmilyen külföldiesített Angéla. Az irodában velem szemben ülő negyvenes perui férfi Angel.
Hű.
Tulajdonképpen miből is feltételeztem, hogy nő?
Ja igen, a nevéből. Fel sem merült bennem, hogy férfiak is rohangálnak ilyen névvel. Mármint magyarul tökéletesen beszélő férfiak.
Így már nem éreztem magam olyan komfortosan.
Az addig érzett hatalmas magabiztosságom egy kicsit alábbhagyott, és ismételten feltettem magamnak a kérdést: biztosan jó ötlet volt? Mióta itt vagyok Peruban, már vagy az ezredik alkalommal.

Nem tudom. 
Ezt sem tudom. 
Talán az lenne a legjobb, ha már nem gondolkodnék. Ha abbahagynám az örökös agyalást, és egyszerűen csak hagynám, hogy történjenek a dolgok. Csak sajnos ez nem olyan egyszerű, ha mellékesen neked kell gondoskodnod arról is, hogy másnap ne az utcán találd magad.
Az itt eltöltött nem egészen 3 hét olyan szinten leszívta minden energiáimat, hogy ha most valamihez hasonlítanom kéne magam, elsőnek azt hiszem egy felmosórongy jutna eszembe. ;) A testem enegiáért kiált. Szellemi energiáért. Olyanért, amiből tudja táplálni a lelkem. 
Ezen dolgoznom. Ezen kell dolgoznom. Mert magától nem megy.
Tudatosan élni. Még tudatosabban, mint eddig. 
Keresni az örömöket. 
És megjegyezni. Mostanában minden este leülök, és végiggondolom, hogy mi az ami boldoggá tett aznap. Ami akár csak egy kis mosolyt is csalt az arcomra. És rengeteg ilyen van. 
Az a kedves bácsi, aki segített útbaigazítani. A néni, akitől kaptam kóstolót, abból a finom gyümölcsből. Egy fodrász széppé varázsolta a hajam.(A sohasem fésülködéstől és szabadon szárítástól már úgy nézett ki, mint egy fészek.) A kutyus, akivel egyre jobban megy a szobatisztaság. A beszélgetés anyával. A vacsora, amit ettem. A kókuszillatú testápolóm.
És még sorolhatnám. 
Ezekből kell töltekezni. Erőt meríteni a következő napra. Mert amióta itt vagyok, ebből a szempontból is napról-napra élek. 
Esténként úgy fekszem le, hogy kipipálom a határidőnaplómban az adott naphoz rajzolt pici kis négyzetet. És megszámolom még hány van.
Vannak reggelek, amikor azt érzem, hogy egyszerűen nincsen erőm felkelni. Végigcsinálni egy újabb napot. A legegyszerűbb lenne átaludni. Csak feküdni, és nem csinálni semmit.
Elvégre úgy is eltelik. 

Hogy nem vágyom semmi másra, minthogy valaki megöleljen. Nem olyan butaság az a városi legenda, miszerint szükségünk van az érintésekre. És ebbe nem számít bele a vadidegenek buszon hozzámnyomódó különböző izzadt testrésze.
A beszélgetések. 
Egy jó szó.

Az életem. 
Amiről azt hittem, hogy nincsen. 
Eljöttem, hogy megkeressem azt, ami végig ott volt körülöttem. Csak nem vettem észre.
Mindig többre vágytam. Másra. 

Idejöttem mások életét élni. Mert azt hittem, hogy jobb lesz, mint az enyém. Hogy ebben majd megtalálom önmagam. 

Ember vagyok - hibázok. Méghozzá nem is keveset. Sokszor, sokat.
Valahol ez is az volt, legyünk őszinték.
De nem bánom. Mert csak a saját hibáinkból tanulunk. Semmi másból. Azokból a döntésekből, amiket magunk hoztunk meg, és magunk érezzük a hatását.
Anya mindig 2 dolgot mondott amikor sírtam. Az egyik az volt, hogy jusson eszembe: ez nem egy visszafordíthatatlan állapot. Hogy (kis túlzással) bármikor hazamehetek
A másik pedig az, hogy tulajdonképpen miért is sírok? Hogy hány ember van, aki az életéért küzd. Aki beteg. Akiknek igazán rossz.

Igaza volt. Igaza van. 
Csak… mégsem olyan könnyű így gondolkodnom.



Egyébként Angel akkor sem lehetne rendesebb, ha 2 cicivel a mellkasán született volna.

1 megjegyzés: