2 L: Lima és Leslie

Az járt a fejemben, hogy apa vajon mit szólna ehhez.

Hogy a lánya 3 vadidegennel furikázik egy ismeretlen nagyvárosban.

Hogy azt mondaná, hogy tök jó, hogy helyiekkel ismerkedek, vagy hogy nem vagyok normális. Hogy ez óriási felelőtlenség.

Nos amikor beültem az autóba, egy pillanatra magam is elgondolkodtam a kérdésen. Fogalmam sincsen.

Tulajdonképpen mi a legrosszabb ami történhet? Elvisznek valami kietlen helyre, elveszik a fényképezőgépem, meg azt a minimális készpénzt, ami nálam van, aztán otthagynak. 

Rájuk sandítottam. Okésnak tűntek.

Meg… ez még talán a bevállalható kategória. Bár a gépem nagyon sajnálnám.

Az elején még jó ötletnek tűnt. Beültünk reggelizni, felvázoltam, hogy miket szeretnék meglátogatni, ő bőszen bólogatott, magyarázgatta mi hol fekszik, milyen sorrendben kéne mennünk. Aztán valahol felvett minket egy barátja, akivel volt egy megbeszélt ebédje, és elromlottak a dolgok. Vagy csak beképzeltem?

Nem tudok spanyolul.

Nem beszélem (annyira, mint amennyire szeretném).

De nagyvonalakban, ha megerőltetem magam, meglepően sok mindent megértek. Még magam számára is meglepően. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy a szükség törvényt bont.

Nem értettem mindent, de azt igen, hogy rólam beszélnek. És valahogy… olyan rossz volt. Nem tudnám elmagyarázni, gyerekes dolog. 

De 2 választásom volt. Hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a rosszkedv, vagy előveszem a legnaívabb énemet, és elhitetem magammal, hogy csak beképzelem az egészet. Értelemszerűen a 2. tűnt értelmesebb megoldásnak.

Aztán kiszálltunk az autóból, és jobb lett. 

Sokkal jobb. 

Megcsapott a friss levegő, és kitisztult a fejem. Egy óra múlva már a hányingerem is elmúlt. Aha, ezek szerint még mindig nem bírom az autózást.

Mászkáltunk. A parton, csokimúzeumban, “normál” múzeumban, parkban. Mutogatták a várost: ez a szobor a leghíresebb dalnok, ez a másik, aki szerelmet vall a kedvesének. 

Talán a legnagyobb hatással rám mégis közlekedés volt. Merthogy megkértem Leslie-t, hogy taxi helyett utazzunk egy kicsit helyi busszal. 

Hát hűha.

Menet közben éppencsak megálló járművek, amire az emberek úgy kapaszkodnak fel, hogy már halad, egy tizenpáréves kissrác nyitogatja az ajtót, és ordítja a nagyvilágba a megállókat, műanyag, ragacsos ülések, egymásnak tapadó emberek, és kegyetlen lábszag. Mindezt 80 Ft-ért.

Impresszív, nagyon impresszív.

Végig azon gondolkoztam, hogy Leslie miért csinálja. Hogy miért tölti velem az egész napját, fizetgeti a költségeimet, mikor incsen apróm, fuvaroz ide-oda.

Nem kellett megkérdeznem, kiderült előtte. Azt mondta tudja mit érzek. Elmesélte, hogy milyen jól esett neki, amikor Belgiumban teljesen idegenként néhány ismerőse megmutatta neki a várost, és szeretné ezt valakinek ő is megadni.

Hát, köszönöm. 

Köszönöm ezt a fantasztikus napot Leslie.

És tudod, engem is megihlettél. 

Én is szeretném valakinek otthon megadni ezt az élményt.