a tükör, amiben önmagadat látod

A 12 óra alatt, miközben várakoztunk a repülőnk üzembehelyezésére, volt időm szemügyre venni az útitársakat. Volt egy fiú. Ugyan végig közvetlenül mögöttem állt, csak akkor figyeltem fel rá, amikor másodszor becsekkoltunk.

Már mennünk kellett volna az ellenőrzőkapuhoz, de nem akaródzott otthagynom. És nem feltétlenül bajtársiasságból. Tágra nyílt szemekkel, a lehető legkevésbé feltűnően próbáltam meggyőzni Zs-t, hogy várjuk, akinek persze rögtön leesett a tantusz. Rámkacsintott: tetszik a srác? 

Ennyit az észrevétlenségről. 

Amennyire lazán csak lehet, megvontam a vállam. Mit lehet erre mondani?

Helyes. De hangosan nem mondtam ki. 

Mert én nem vagyok olyan lány. Tudjátok, akinek megtetszenek emberek. Vagy ha meg is történik, nem mondja ki. Mert nem akarja, hogy mások gyengének lássák. 

Még én is csak nevettem magamon. Ott legbelül. Hogy lehetek ilyen szentimentális?

Visszafutottam hozzá. Mintegy mellékesen megkérdeztem, hogy szeretné-e, hogy megvárjam, vagy boldogul egyedül (az utóbbit csak udvariasságból), és igyekeztem a lehető legtermészetesebb arcot vágni. Rámnézett, majd széles mosollyal az arcán megrázta a fejét: "No thanks, I will be okay."

Valószínűleg nem sejtette mennyit treníroztam magam erre a kérdésre.

Beálltam a sorba. 

Nekem nincsenek érzéseim.

Bámultam magam elé, és próbáltam mosolyogni. Nem ment. Kifejezetten rosszul éreztem magam.

Ezt igyekszem elhitetni az emberekkel. És magammal.

Nem szeretnék érezni. 

Ha nincsenek érzéseim, gyakorlatilag nincsenek problémáim. Nem tudnak bántani. 

Párkapcsolat.

Egy darabig azt hittem a kor. 

Hogy az számít. Hogy az évekkel párhuzamosan jön az érettség, a gyermeteg dolgok elhagyása.

Magamban el is könyveltem: nálam 30 felett kezdődik az élet. Nem direkt, vagy tudatosan, egyszerűen így alakult. Az utóbbi 2 évben minden alkalommal.

Nem zavart. Néha eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem egészen normális, hogy a barátaim kora szinte mindig 3x-szel kezdődik(míg az enyém csak eggyel), de eszembe sem jutott, hogy változtassak. Miért is tenném? Hiszen jól érzem magam velük. Nagyon jól. 

Az meg, hogy mások mit gondolnak, sohasem érdekelt. Ezek az emberek elfogadnak. Szeretnek. Nem ez a lényeg?

Persze ők is látják. Látják a korkülönbséget, hogy mennyire mások a mindennapjaink, a problémáink. De azt is látják, hogy mindezek ellenére ugyanúgy gondolkodunk. Ez a kulcs. Hogy nem a különbségekre, hanem a hasonlóságokra kell koncentrálni. 

Én így gondolkodok.

Keresek valamit. Valami olyant, ami nem látható. Nem megfogható. De létezik. Egy széttört egész apró darabkái. Csak fel kell tudni fedeznünk egymásban.

Valahol a szerelem is ilyen. Így képzelem el.

Ha tudatos az ember, az már rég rossz. Persze nem mondom, hogy vaknak kell lenni, és legyenek elvárásaink, de nem szabad, hogy a józan eszünk felülkerekedjen a gyermeki énünkön. Hogy hiúságból, becsvágyból, vagy bármilyen okból ne azt válasszuk, akibe beleszeretünk.

Igen, beleszeretünk. Ezt mondtam.

Nevezhettek naívnak (néha én is azt gondolom, hogy nincs túl sok fogalmam az életről), de hiszek benne, hogy vannak nagy Ők. Nem tökéletesek, nem feltétlenül olyanok, mint amilyennek képzeljük őket, és nincs a homlokukra sem írva, hogy én vagyok a befutó, de léteznek. Mindenkinek megvan a sajátja. Sajátjai. 

Mert ez a történet nem arról szól, hogy két ember tökéletesen passzol egymáshoz. Hogy embereket egymásnak teremt az ég.

Nem. A boldogság itt sem több, mint kőkemény megalkuvás mindkét fél részéről. De olyan alku, amelynek értelme van. Amely előrevisz. Ami nem elvesz, hanem ad, annak ellenére, hogy lemondással jár. Ami 2 emberből nem egyet csinál.

Nem hiszek továbbá abba sem, hogy ha 2 embernek találkoznia kell, akkor fognak is. Nem.

A lehetőség egészen biztosan megadatik, de hogy élünk-e vele, az csak rajtunk múlik. És persze a másikon. Hogy elmegyünk-e abba a buliba aznap este. Hogy rámosolygunk-e arra az idegenre az utcán. Hogy ha már megtaláltuk azt a valakit, meg tudjuk-e tartani.

Olyan esetleges az egész. Elszalasztottuk az egyiket, jön majd a következő. Az az igazi, aki éppen az adott életszakaszunknak és érettségünknek megfelelő igazi. Akivel ott és akkor tudunk azonosulni. 

Ott. 

És akkor. 

De lehet, hogy később már nem. 

Ezt felejtik el sokan. Hogy változunk. Hogy a változásokat meg kell tanulnunk kezelni, velük együtt változni. Vagy ha ez nem megy, kiszállni.

De hol van a határ a megpróbálás és a feladás között?

Majdhogynem egyidőben azzal, hogy elkezdtem a társkeresős projektet, megismerkedtem egy fiúval. A dolog nem igazán nevezhető spontánnak: drága L. barátnőm úgy érezte, hogy kerítőnőt kell játszania. Csak mosolyogtam mikor elmesélte.  Úristen, ennyire látványos, hogy magamtól képtelen vagyok pasit fogni?!
Annyit tudtam róla, hogy vegetáriánus, fotós/fotózik, és imád utazni. És elég komoly srác. L. ezeket olyan szintű hasonlóságnak érezte közöttünk, hogy egyszerűen muszáj volt beszélnie rólam.
Sokáig nem találkoztunk. Nem is beszéltünk. Úgy voltam vele, hogy nem fogom keresni, ha kíváncsi rám, megtalál. Elvégre én vagyok a lány. 

Így is lett. 
Beletelt vagy egy hónapba, de írt nekem. 
Nem vártam semmit. Már rájöttem, hogy sokkal jobb elvárások nélkül pozitívan csalódni, mint ingatag kártyavárakat leomlasztani.
Éppen az első "randimra" készülődtem. Alanyomnak szerencséje volt, ilyen ragyogva egyik találkozóra sem érkeztem.
B. lenyűgözött. Vagyis... nem konkrétan ő maga, hanem a tény, hogy mennyire hasonlítunk. L-nem tévedett.
Olyan érzés volt vele beszélgetni, mintha a saját fiú kiadásommal cseverésznék.

Másnap találkoztunk. Aztán mégegyszer. Majd mégegyszer.
Minden alkalommal ugyanazt a nyugalmat éreztem. Azt a nyugalmat, amit eddig csak apuékkal szoktam.
Nem kellett megjátszanom magam. Nem kellett jobb fejnek másnak mutatnom magam, mint amilyen valójában vagyok. Mert elég jó voltam így is.

Ezt éreztem legalábbis.
B. nem az az érzelmes típus. Mintha nem lehetne kibillenteni a megfontolt nyugodtságából. Valahányszor csak beszéltünk, a  lehető legtermészetesebben érdeklődött a randiprojektem mibenlétéről, miközben tulajdonképpen mi is azt csináltuk. Vagyis valami olyasmit.
Igazából nem tudom, pontosan mi volt közöttünk. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, mintha kicsit jobban kedvelne, mint egy barátot, máskor viszont még a semlegesnél is semlegesebbnek tűnt.

Szerettem vele lenni. 
Szórakoztatott amiket mesélt, hogy észrevétlenül, de azért irányított, hogy nem volt vita azon, hogy hol, vagy éppen mit együnk. Hogy nem aggódta túl a dolgokat. Hogy együtt mentünk edzeni, hogy eljött hozzánk, és együtt főztünk, hogy nevetve szedtük ki egymás kezéből a fényképezőgépet. 



December 24.-én mégis azt mondtam neki, hogy felejtsük el az egészet.
Azt gondoltam így lesz a legjobb. Ezt akartam gondolni.
B. ugyanis rendelkezett azzal a tulajdonsággal, amit egyszerűen képtelen vagyok kezelni.
Pontatlan.
Megbeszéljük kedden, hogy másnap felhív, hogy hol találkozzunk, és eltelik úgy a szerda, hogy hírét sem hallom. Aztán csütörtökön jelentkezik, mintha mi sem történt volna.
Az első alkalommal még fel sem fogtam mi zavar ennyire. A másodiknál már igen. És még jobban zavart. Mert már tudtam mire haragudni. A harmadik után elhatároztam, hogy valamin változtatni fogok. A negyediknél pedig, öhm, megtettem.

Mérges voltam.
Mérges, mert újra azokat a dolgokat csináltam, amiktől évek óta próbálok szabadulni. Miatta.
Amiatt, amit csinál. Illetve amit nem csinál.

Elmondtam apának.
Nem tudom mi vártam, hogy megdícsérjen? Vagy pont az ellenkezőjét? Hogy azt mondja azonnal hozzam rendbe amit elrontottam?
Egyiket sem tette. Csak annyit kérdezett, hogy elmondtam-e neki. Hogy ez engem zavar, hogy rosszul esik.


Nem. 

Nem mondtam.
Nem akartam. Nem akartam, hogy tovább bonyolódjanak a dolgok. Hogy rájöjjek, hogy ez egyáltalán nem olyan súlyos probléma, mint milyennek tűnik. 
Nem akartam beleszeretni.
Nem ő álmaim hercege. Nem pimasz vagy nagyszájú, nem magas és izmos. Nem egy őrült alak. 
Hanem pontosan olyan, mint én.
Ugyanazt az öreges nyugalmat látom benne, amit magamban annyira gyűlölök. Amit próbálok elrejteni.
Olyan, mint egy tükör, magamat látom benne.
Rettegve menekülök önmagam elől. Keresek valakit, aki felráz, aki őrültséget visz az életembe. Akivel nem lehetek az, aki vagyok. Akivel muszáj másnak lennem.

Butaságnak hangzik?
Az is. Mert valójában semmi másra nem vágyom, mint, hogy önmagam lehessek. Csak még nem állok készen arra, hogy elfogadjam azt, aki vagyok.



Sétáltam az utcán. Néztem az emberek színes forgatagát, a nyüzsgő tömeget, a száguldó autókat. Legszívesebben elővettem volna a fényképezőgépemet. Hogy megörökítsem, hogy az emlékezetembe véssem, hogy át tudjam adni az érzést nektek is. Az életet.
Nem tettem. Egyrészt tudtam, hogy ha nem szeretnék búcsút mondani a teljes hátizsákomnak az első mellékutcában jobb, ha nyugton maradok, másrészt pedig tudtam, hogy nem is lennék rá képes. Nem vagyok fotós. Nincsen hozzá se "szemem", se tudásom. Csak írni tudok.
Eszembe jutott B.
A gyönyörű fotók, amiket mindenhol készít a világban, amin pontosan efféle képek elevenednek meg.
Elképzeltem magunkat, ahogyan "hátizsákkal" körbejárjuk a világot, és képeskönyvszerűen lefestjük mások számára.
Kicsit  összefacsarodott a szívem.
Már nem voltam olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt.



Sajnálom B.
Emlékszel, hogy egyszer megígértem, hogy amint elkészül a szerelemről szóló írásom, átküldöm?
Hát, ez volt az.