2013. szeptember 28.

Egy doboznyi füge


Egyszer már írtam a testvériségről, itt. Arról, hogy milyen jó, és milyen fontos testvérnek lenni.
Ez természetesen azóta sem változott, de azt hiszem beléptünk egy másik szakaszba.
Marci gimis lett.
Új suli, új osztálytársak, új hatások. Ismeretlen terep.
Szeretne megfelelni. Beilleszkedni. Küzd a mindennapokkal. Azokat a problémákat éli át, amiken én is keresztülmentem.
5 év nem sok, de arra tökéletesen elég, hogy kívülről lássam azt, amiről pontos emlékeim vannak. Mert vannak. Nagyképűen hangozhat a "tudom mi érez" kezdetű mondat, de így van. Tudom.
Emlékszem.

Persze azt is tudom, mások vagyunk. Én nagyszájú, nyitott gyerek voltam, alapvetően humán beállítottsággal. És tegyük hozzá: lány. Mert nem szabad általánosítani, de a fiúk akkor is később érnek. Ennyi idős koromban engem már régen más dolgok foglalkoztattak. Tisztában voltam a "szerepekkel". Azzal, hogy lányként miben különbözöm a fiúktól. Azzal, hogy ezek fontos különbségek. És azzal is, hogy ezeket hogyan tudom az előnyömre felhasználni.
Ő még nem nagyon érzi.
Ha néha otthon vagyok meg szoktam figyelni, hogy miket csinálnak a barátaival: de ez általában kimerül a videójátékokban és gördeszkázásban. Nyilván nem tudhatom, hogy maguk között mikről beszélnek, de ha szóba is kerülnek néha a lányok, az az elméletből nem lép át a gyakorlatba. Ha átlép, arról tudni fogok. Ebben egészen biztos vagyok.
Mert Marci megbízik bennem. Nem jobban, mint anyáékban, csak másként.
Talán mert kisebb a korkülönbség? Vagy mivel én a testvére vagyok, tőlem nem szégyell tanácsot kérni?
Sokszor elgondolkozom ezen, mikor felhív egy-egy személyes problémával. Meglepő. A tizedik alkalommal még mindig ugyanúgy, mint a legelsőnél.
Hálát adhatok az égnek, hogy megosztja velem.
Az életét. A gondolatait.
Hogy kapok lehetőséget arra, hogy jó nővér lehessek.
Hogy kárpótolhassam a nehéz évekért, amiket okoztam neki.
Hogy tudja: rám mindig számíthat.
Akkor is, ha rossz napom van.
Akkor is, ha éppen a saját életemmel sem bírok.


Mint most.
Hiába kommunikálom kifelé, hogy elégedett vagyok a mostani helyzettel, ez nem igaz.
Szeretnék az lenni, de... nem megy. Nem tudom elfogadni.
Pedig nem küzdök ellene. Tervezgetek, álmokat szövök, élem a mindennapokat, ahogyan kell.
Tudom, hogy nem rossz az, amit csinálok. A jelenlegi helyzet. Hogy van célja. Hogy várnom kell, dolgoznom rajta, de a végén jól fogok kijönni az egészből. Tudom. Bízom benne.
És mégis.
Mindennap újra és újra végigjárom a hullámvölgyeimet. Hogy nem itt kéne lennem. Nem így kéne lennem. Az iskolapadban a helyem. Tanulni, haladni az úton.
A jobb pillanatokban el tudom engedni. Ezt a látásmódot, a negatív gondolatokat, a reményvesztettséget. Kitisztul a fejem.
Most is az utamat járom.
Tapasztalok.
Megismerek.
Keresem a helyem. Az irányt amerre elindulhatok.

Anna mondta azt, hogy most érzi úgy, a helyén van. Ott, ahol lennie kell. A megfelelő ösvényen.
Én sem lehetek messze. Egyszerűen nem.
1 év.
Egyetlen egy év.
Ennyivel végzek majd később.
20 éves vagyok. Előttem áll még minden.
Azt is tudom, hogy nem lemaradok. Tartok egy kis szünetet, és folytatom ott, ahol abbahagytam. Pontosan ugyanott.
Miért érzem mégis sokszor olyan tragikusnak?

Miközben beszélgettünk, szóba került az is, hogy ki milyen ahhoz képest, amit a blogján közvetít. Kifelé.

Akkor a magam részéről átsiklottam a téma felett, de otthon, a tükörbe nézve újra eszembe jutott. Elsimítottam egy tincset az arcomból.
És én?
Vajon én mit mutatok? A valóságot? Önmagam idealizált mását? Egy vadidegent?
Megmostam az arcom. A hideg víz szinte égette a bőröm.
Nem.
Én önmagam vagyok. Itt is, és élőben is. Még akkor is, ha sokszor különbözik a kettő. A valóság ugyanis valahol a kettő között van. Illetve a kettő keveréke.


A gasztronómia felé kanyarodva pedig egyértelműsíthető, hogy a hét főszereplője a füge volt - Papiéknak hála, egy jókora dobozzal szüretelhettem. Ettem nyersen, sütve, főzve, édesen, sósan. Az alábbi ötletek egyértelműen befutók.

Fügés diós spagetti a Green Kitchen Stories-tól
Ehhez 1 gerezd fokhagymát megpirítottam, majd félúton hozzáadtam egy jó maréknyi nagyra tépkedett spenótlevelet, belemorzsoltam 1,5 diónyi kéksajtot, felöntöttem fél csészényi fehérborral, kevergetve főztem egy ideig, azután még melegen összekevertem a tésztával, 1 evőkanál krémsajt társaságában. A diót pirítva, nagy darabokban, a fügét negyedelve, a legvégén dobáltam bele.


Fügés pestós kuszkusz pisztáciával a Happyolks oldalról
1/4 csészényi kuszkuszt leöntünk forró vízzel/zöldséglével, majd lefedve hagyjuk, hogy megduzzadjon.
Hozzákeverünk 1 evőkanál pestót (az én receptem lejjebb található), aranyra karamellizált hagymacsíkokat, fügedarabokat (szezonon kívül szerintem aszalttal is finom lehet), sózzuk, borsozzuk, megszórjuk durvára vágott pisztáciával illetve aprított mentalevéllel.




Petrezselymes diós pesto (ötlet a Jamie magazinból)

jókora csokor petrezselyem
pár ágnyi borsikafű
50 g pirított dió
30 g finomra reszelt parmezán
5 evőkanál olívaolaj

A hozzávalókat turmixgépbe tesszük, és teljesen krémesre dolgozzuk. 
Hűtőben, néhány hétig könnyedén tárolható.


Természetesen az édes vonal is képviseltette magát: csináltam citromos vajas fügével töltött túrógombócot, de a már ismertetett vegán kesudiós fügés fagyim is kitűnő alternatíva.
Persze nekem sem sikerül minden: a csokitorta, amire annyira rákészültem, sajnos közel sem a várt eredményt hozta :(, így jelenleg is annak az átalakító-eltüntető felhasználásán dolgozom.

2 megjegyzés:

  1. Tudod, Panka, amit írsz, az önértékelés. Valamilyen cselekedetednek, döntésednek, lépésednek az értékelése. De ha az önbecsülésed rendben van (márpedig a tiéd rendben van), akkor azt érzed, most rosszul vagyok, de amúgy jól működöm. Vagyis az teljesen normális, ha egy megfelelő önbecsüléssel rendelkező embernek is vannak mélypontjai vagy összezavarodott. A helyes önbecsülés sem ad védettséget ezzel szemben, csak tudod kezelni általa. Te nem kudarckerüléssel töltöd az időd, hanem mersz kockáztatni, bizalmat szavazni valami jónak. Persze ez azt is jelentheti, hogy néha vereséget szenvedsz, vagy rosszul döntesz. "Normális, ha elrontom!" Sőt nemegyszer éppen a félresikerült dolgainkból értjük meg azt, amit igazán érdemes megtanulni az életben. A vereség a győzelem része, a kudarc a siker része.
    Ezek persze nem a saját gondolataim. Majd biztos rájuk ismersz egyszer ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, anya. Egyszer csak eljutok odáig. Bár jelenleg azt sem tudom hol van az a könyv :(

      Törlés