2013. július 15.

Stresszkezelés haladóknak

"Igen, én is várom, biztosan nagyon jó lesz. Meg tökre szeretlek titeket... illetve nem mindenkit, de titeket igen."
Majd cinkosan rákacsintok: "De tudod, ha nem szeretnélek, akkor is ezt mondanám."
Póki megrázza a fejét. "Nem. Te nem olyan vagy."

Már nyílik válaszra a szám, de visszacsukom. Tényleg nem olyan vagyok.
Ha valakit nem szeretek, nem utálkozom hangosan, egyszerűen kerülöm a társaságát.
Mert jogunk van másokat nem szeretni. Nem kedvelni. Sőt. Állítom, hogy akkor voltál valaki az életben, ha volt legalább 1 ember, akivel nem egyezett a véleményed. Mert az azt jelenti, hogy már volt.
Ahhoz azonban nincsen jogunk, hogy a saját nemtetszésünkkel tönkretegyük bárkinek is az életét.

Jómagam megosztó személy vagyok.
Aki szeret, az általában nagyon, aki nem, az kifejezetten nem. Köztes változatról még nemigen hallottam.
Nem mondanám, hogy azt tűztem ki életcélomul, hogy kilógjak a sorból. De nem szeretnék egy lenni a sok közül. Az eddigi tapasztalatok alapján szerencsére nem is így vagyok programozva. Persze az is lehet, hogy tudat alatt alakítottam, alakítom így az életem. Igen, ez a valószínűbb. De én ezzel elégedett vagyok.

Veszekedni viszont nem szeretek.
Pláne felnőttekkel. Olyan megalázó.
Kisebbként mindig abban reménykedtem, hogy igen, majd ha megnövök, már nem kerülök ilyen helyzetekbe. Aztán tessék, megnőttem, és pont ugyanolyan. Mert a felnőttek is veszekednek. Pont ugyanúgy, mint a gyerekek. Csak mivel ők már felnőttek, ez még sokkal rosszabb.

"Beszéljük meg."
Nem, köszönöm.
Semmi kedvem hozzá.
Nem látom értelmét, és nagy valószínűséggel csak még rosszabbul érezném magam. Vagy elkezdenék sírni, a torkomban lévő gombócból tippelve.
És azt sem tartom a beszélgetés mintapéldányának, ha csak az egyik fél beszél, ráadásul kizárólag arról, hogy a másiknak min kéne változtatnia. Nem feltételes módban. Arról, hogy min változtasson. De sürgősen. Mert ez őt idegesíti.
Ha valaki egy mondatot sem tud végigmondani, mert ahogy levegőt vesz, a másik közbevág. Vádaskodik. Tudom-tudom, ez is egy módszer. De vezet ez bármiféle megoldás felé is?

Amúgy sem magyarázatra vágyom. Elegem van az üres szavakból. Ennél a pontnál megkapom, hogy akkor ő most szerintem hazudik.
Istenem. Hát nem csak a fiúkkal nehéz?
Magyarázzam el egy nálam majdnem 2-szer idősebb embernek, hogy ne legyen már ilyen fafejű? Nem teszem.

Mindössze annyira vágyom, hogy érezzem a változást. Hogy ne kelljen magam rosszul érezni. Ne kelljen feszültségben élnem.

Mert azt sajnos, nem tudom kezelni. Feldolgozni. Képtelen vagyok rá. Gyűlik, gyűlik a lelkem egy eldugott bugyrában, aztán egyszer csak megtelik. És akkor borul a rendszer. Durván.




Utána persze mindig megbánom. Van egy gyönyörű, egészséges, testem, én pedig tönkreteszem. Normális vagyok? Hogy pusztíthatom magam ilyen módon?!
Kérdések, amikre nem tudok válaszolni. Csak azt tudom, hogy csinálom. Már 7 éve. Szeretném abbahagyni. Leállni, abbahagyni, elfelejteni. Azt sem tudom egyáltalán idáig hogy bírtam.

De egyedül nem megy. Segítség kell. Ha kell, többféle.
És ez nem szégyen. Vagy gyengeség. De ennek a felismeréséig is el kell jutni.

5 megjegyzés:

  1. Kedves Punkaa,
    abból amit leírtál, egyáltalán nem lógsz ki a sorból, az emberek nagyrésze ugyanígy érez. Szóval nem vagy különb, még ha azt is gondolod magadról. Sajnálom, ha kiábrándítalak. De inkább most szembesülj ezzel, mint 40 éves korodban. Szép napot! És ne feledd, a felhők fölött mindég kék az ég! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem ábrándítasz ki, mert hiszek abban, hogy ha felismerem a problémát, talán tudok is ellene tenni. Elvégre jobb későn, mint soha ;)

      Törlés
  2. Szia!
    Régóta olvasom a blogodat, de ezelőtt nem írtam soha, valamiért nem mertem. :) De ez a bejegyzésed után most végre rászántam magam. 19 éves vagyok, de a feszültséget és mindazt ami ezzel jár, nekem sem sikerül feldolgozni. Ilyenkor mindig úgy érzem, hiába szólok hozzá a vitához értelmesen, észérvekkel, az elején még higgadtan, még mindig csak olyan vagyok, mint egy szánni való gyerek, akit semmibe vesznek vagy szó szerint hülyének néznek. Legfőképp a családom felnőtt tagjai.
    A legszörnyűbb az egészben, hogy mindez kegyetlenül visszaüt. A vita, a feszültség, a kiabálás, az, ahogyan kezelik az embert... igazából nem is lehet egyszerű szavakkal leírni, hogyan viselkednek és mit vágnak a fejemhez. A következmény pedig nem csak az, hogy gyűlik és elraktározódik mindez lelkem egy rejtett zugába, hanem pontosan ahogy írtad: egyszer csak megtelik és akkor borul a rendszer.
    Hónapok, évek óta küzdök ezzel. Minden nap reménykedve ébredek és görcsökkel telve fekszem le, mert egyszerűen bele kerül az ember ebbe az ördögi körforgásba, amiből valami vagy valaki(k) nem hagyják kilépni.
    Hagyom, hogy zsinórokon ráncigáljanak, mint valami marionett bábut, mert hiába próbálok kiállni az igazamért, hiába lázadozok, a végén ők győznek. A szülők, a felnőttek, a társadalom, mindenki más, én pedig ott maradok a porba tiporva.
    Most jutottunk el a családdal arra a szintre, hogy már nem akarnak segíteni. Nem fogadják el, hogy még mindig problémám van, dobálóznak a szavakkal és végignézik, ahogy lassan ölöm meg magamat.
    4 éve. Vagy inkább 5. Valahogy sosem tudom konkrét dátumhoz kötni ezt. Valamikor elkezdődött, azóta is tart. Nekem is szükségem van segítségre, egyedül a legnehezebb, így nem megy.
    Kicsit hosszúra sikeredett, ne haragudj. Nem akarom Rád zúdítani a problémáimat, csak úgy éreztem, ezt most le kell írnom valamiért. Lehet, hülyeség..
    Mindenesetre ha beszélgetni szeretnél, én szívesen benne lennék, persze, csak ha van kedved/erőd hozzá. :)
    M.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia M.!
      Nagyon örülök, hogy rávetted magad :) de azért remélem kívülről nem vagyok nagyon ijesztő. ;)
      Egyáltalán nem lett hosszú, amit írtál, mert ezt nem lehet elég részletesen leírni. Őszintén sajnálom, ami veled történik, és nagyon megtisztelőnek tartom, hogy a bizalmadba fogadnál, örülnék egy személyes beszélgetésnek! Ha írsz egy emailt, ott egyeztethetjük a részleteket :)

      Törlés
  3. Olyan, mintha magamat látnám egy pár évvel ezelőtt. Pont ilyen voltam. Otthon, a szülőkkel. Ez azt hiszem ehhez az életkorhoz hozzá tartozik. Maradhatott volna ez így is (és tudom, hogy így maradt volna a későbbi kapcsolataimba is, ha nem látom meg az érem másik oldalát) Lehet, hogy közhely, de tényleg meg kell beszélni. Csak ehhez legalább 2 ember kell. Nem lehet, nem szabad mindig nyelni, mert az ember saját magát teszi ezzel tönkre. És ha kell, akkor kivárod, amíg a másik elmondja a magáét és utána Te is elmondod. És nagyon nehéz is beszélni erről, mint nyelni-na azt sem könnyű és ha robban a bomba (na nálam is van ilyen azért bizonyos esetekben sajnos néhanapján) akkor az még rosszabb... Én nagyon szókimondó, őszinte vagyok. Többek között emiatt is a megosztó kategória, de sosem zavart ez. Az emberek sokszor nem nagyon szeretik az őszinte embereket, de fordítani kell a kockán. Igenis mondd, én nem szabad nyelni! Próbáld ki, ne hagyd, hogy "beléd poshadjon"!!
    Azért én is ütközök néha falakba, mert nem minden ember kapható a beszéljükmegre!
    Bár írod, hogy nem látod ennek értelmét. Miért nem?

    VálaszTörlés