2013. július 9.

Egyik vega, másik vega

Leülünk egy padra.
A térdét finoman az enyémnek nyomja, majd mintegy véletlenül megérinti a kezem. Aztán a hátam. Majd a történet átmegy igen intenzív simogatásba. Szinte már felér egy masszírozással.
Ülök csendesen. Nem mozdulok, nem beszélek, nem csinálok semmit.
Várok.
Várok, hogy elborítson az érzés.
Az érzés, amit akkor érzel, ha a nagy Ő hozzádér. Amikor minden porcikád beleremeg az érintésébe, amikor libabőrös lesz a kezed. Amikor pillangók repkednek a gyomrodban, és alig kapsz levegőt.

Semmi.
Semmit nem érzek.

Ez viszont azt jelenti, hogy... vége. Vége van még azelőtt, hogy elkezdődött volna.
És ha csókolóznánk?
Oldalralestem. A vágyakozó pillantásából ítélve erre nem kell sokáig várnom, úgyhogy egy próbát megér. Hátha.
És valóban; ahogy egy kicsit is oldalrafordítom a fejem, akcióba lendül. Nem rossz, de nem is jó. Olyan semmilyen. Vagy ha már választani kell, inkább rosszabb.

Nem bírom tovább, elhúzom a fejem, és kitör belőlem Miss Őszinteség.
Hogy ez így nem jó. Mert nem érzem azt, amit szeretnék.
Nem érti. "De nem volt jó?"
Nem. Vagyis nem az, hogy nem volt jó, csak... nem erre vágyom.
"Vagyis nem volt jó."
Nem!!! Istenem, a fiúk miért nem értik, hogy a jó és rossz kettősénél azért pár fokkal árnyaltabb a világ?!

Pontosan tudom mi a baj. Mármint, hogy hol romlott el. Mert az elején volt valami -anélkül nem szoktam találkozni senkivel- amit tűznek ugyan nem neveznék, de a legnagyobb erdőtűz is szikrával indul.

Tudtam. Már az elején. Ott, amikor megkérdezte, hogy rágyújthat-e. Nem baj, ha dohányzik valaki, de én pont 2 nappal ezelőtt döntöttem el, hogy akkor cigiző emberrel nem.

Ott, amikor kiderült, hogy vallásos. Illetve nekem azt mondta, hogy nem az: direkt rákérdeztem, még az étteremben, mert az odajáróknál sanszosak az efféle aprócska "szépséghibák". Ott azt állította nem. Aztán az 5. korty kávénál kiderült, hogy ő nem hisz Istenben (vagyis Krisnában), hanem megéli.
Amikor ez ilyenformán elhangzott a szájából, félrenyeltem. Megéli? Ez mi más lenne, ha nem hit, meg vallásosság? Bocs, igaz, ez annál egy fokkal még durvább, ez már hit plusz. De magamban eldöntöttem: most az egyszer nem ítélkezem. Erős leszek. Megpróbálom. Végül is felőlem lehetünk hárman is: ő, Isten, meg én.

Az is egy jel volt, hogy végig nagyon mély dolgokról beszélt. Bármilyen könnyedebb témára próbáltam volna terelni a szót, fél percen belül, már a létezés értelmét, illetve nem értelmét kutattuk. Persze, persze, szeretek filozofálgatni, de csak mértékkel. Meg egyedül.

Megdöbbentett, amikor kiöntötte a lelkét. Merthogy sétáltunk a belvárosban, és le szerettem volna ülni egy padra. Az éttermek kiülős teraszai között. Nem hagyta. Hogy ő undorodik azoktól a padoktól. Az az arc, amivel közölte, hogy neki fáj azt látni, hogy a sok buta ember eszi a húst, hogy neki fizikailag fáj, annak a húsdarabnak a szenvedése, most is élesen előttem van. Szóhoz sem jutottam. Illetve de, mert először azt hittem csak viccel, úgyhogy próbáltam elbagatellizálni a dolgot. Rossz ötlet volt: röpke néhány óra után azonnal meg is ejtettük az első nagy veszekedést, amiről ő állította, hogy nem volt az (meg azt is állította, hogy ki sem akadt, 3 perccel később viszont már a saját szájából hangzott el pontosan ugyanebben a formában), de úgy is az számít, hogy én hogyan éltem. Számomra pedig az volt. Feszültség. Egy újabb probléma, amit nem tudok megoldani. Mit csinálhatnék? Rohanjak körbe, és üssem ki mindenkinek a kezéből a kanalat? Egy ilyen világban élünk. Van aki eszik húst, van aki nem. De nem ettől lesz valaki jó vagy rossz. (Ebben fél órával azelőtt szintén közösen állapodtunk meg. Illetve örültünk meg, hogy mindketten ugyanúgy gondoljuk.)

A legutolsó csepp azonban a hihetetlen pesszimizmusa volt. Amit amúgy nem néztem volna ki belőle, pont a kis jógás, istenes dolgai miatt, hiszen az ilyen emberek általában (számomra) hihetetlen harmóniában élnek mind önmagukkal, mind a természettel. Hallgattam amiket beszélt. Hogy a világ rossz. És bűnös. És hogy majd egyszer a sötét emberek is eljutnak arra a pontra, hogy ne egyenek húst. Szenvedés. Teljesen kiiktatni nem lehet. Figyelni kell a körülöttünk lévő rosszra. Átérezni.
Egyre nagyobb lett a csomó a gyomromban. Néha próbáltam közbeszólni, de nem igazán volt vevő a kevésbé borúlátó jövőképekre. Hogy amit én csinálok az struccpolitika. Homokba dugom a fejem. Megráztam a fejem.
Nem lehetek boldog? Ha keresem a saját boldogulásom, a boldogságom az önzőség? Azzal kellene töltenem az életem, hogy elzárkózok minden elől, és a világ általam befolyásolhatatlan problémáin kesergek?
Nem. Nem akarok elzárkózni. Nyitva tartom a szemem, de nem hagyom, hogy ilyen dolgok irányítsák az életem. Szerencsére nem is akarják.
Azt is tudom, hogy ha sikerül a mostani helyzettel megbirkóznom, jobb lesz. És sikerülni fog. Mert már 7 éve szívok. Most szívjon egy kicsit más.
"A-a" - rázta a fejét. Mindig mindenki szív. Ha ezt megoldom, jön majd más nyomorúság az életembe.

Kész vége, elegem van. Azt éreztem, hogy hallgatni sem bírom tovább. Reménykedtem, hogy ha nem válaszolok, talán ő is elhallgat egy idő után. Így értünk el a leüléshez. Utólag végiggondolva, az lett volna a csoda, ha bármi is megmozdul bennem.



Lehet mondani, hogy kiábrándító vagyok.
Meglehet.
De tiszta szívemből abban hiszek, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy olyanokra pazaroljuk, akik nem számítanak.
A másik nem elhanyagolható ok pedig, ami miatt jobbnak láttam rövidre zárni az ismeretséget a negatívsága. Komolyan féltem attól, hogy ha huzamosabb ideig kell hallgatnom, még a végén átragasztja rám a hülyeségeit. El si mondtam neki. Őszintén. Mindent amit itt leírtam. Ennél a legutolsó gondolatomnál még hozzátettem, hogy szeretem a saját pozitívságomat. A bizakodó, de nem elvakult, legapróbb szépségeket is felfedező látásmódomat. Így tudok boldog lenni.
Mosolygott. "Igen, ez valóban nagyon jó. Nekem is tetszik."
Azt elhiszem. De iszonyú sokat küzdöttem érte, és nem engedem, hogy mások elvegyék tőlem.

Ez volt a végszó.


Hazafelé tartva elmerengtem a villamoson.
Egy randi után alapvetően pozitív érzésekkel szoktam távozni, most mégsem éreztem ezt. Sőt. Kifejezetten rossz kedvem volt. Olyan szinten lehúzó volt a fiú, amit eddig nagyon kevés embernél tapasztaltam. (És azt is mindig csak egyszer, mert az ilyen kapcsolataimtól igyekszem a legrövidebb úton megszabadulni.) Az első perc után az volt a második legjobb pillanat, amikor végre elköszönhettem. 
Pedig jó is lehetett volna. Eddig még sohasem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta, hogy imád reggelizni.

Egy dolog azonban biztatott: láthatóan pontosan tudom mit szeretnék. 
Önző vagyok. Vagy még nem elég egészséges ahhoz, hogy mások problémáit is a nyakamba vegyem. Mert végtelenül megtisztelő, hogy azt mondta, én voltam az első, akinek kiöntötte a lelkét, de köszönöm, nincs szükségem több teherre. A sajátomat is nehezen bírom el.
És jelenleg a legfontosabb a saját boldogságom.

Amiről az eddigi tapasztalatok alapján hála istennek nem vagyok hajlandó lemondani.

4 megjegyzés:

  1. Ahogy olvastam a soraidat, ugyanazok jutottak eszembe nekem is. És attól, hogy keressük "A" boldogságot, a sajátunkat nem szabad feláldozni! :)

    VálaszTörlés
  2. Egyetértek. Mindig legyen a kamrapolcon egy kis üveg "egészséges" önzés. Ezt ne dobd be egy jó reggeliért. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igen, én is abban reménykedem, hogy vannak még más reggelizni szerető emberek is ;)

      Törlés