Rizslapok céklás - kukoricás töltelékkel

Én mondtam, hogy legyünk barátok.
Nem akarta.
Akkor Én javasoltam, hogy érezzük magunkat jól. Minden helyzetben. Mindenkivel. Együtt, de mégsem teljesen. Kötöttségek nélkül.
Beleegyezett.

Ez történt 4 hónappal ezelőtt.
Én bezárkóztam. Jött az érettségi, stressz, semmi kedvem nem volt bulizni. De még emberekkel lenni sem. Fiútémában pedig különösen érzékeny lettem: a lehető legjobban körbebástyáztam magam. Egy nagyon vastag fallal, amit jelenleg belülről vastagítok. Annak ellenére, hogy érzem: a hely egyre szűkebb.
Ezzel szemben ő meglepően jól ráérzett a dolog lényegére. Mindig máshol, mindig mással. (Sajnos a legtöbbről (vagy talán az összesről) tudok. Így, vagy úgy, de eljutott az infó.)

Mi pedig találkozunk. Hol többet, hol kevesebbet. Hozzátenném, hogy mint 2 barát, mert valahol így is van, de... ez nem fedi a teljes igazságot. Mert nem olyan, mintha "csak egy barátommal" lennék. Nem. Ott van az a valami, amitől más lesz minden.

Méghozzá iszonyú bonyolult.

Amikor semmi sem az, aminek látszik.

Amikor a szavak mögött több van, mint amit valójában jelentenek.

Amikor egy-egy pillantásban mondatok sűrűsödnek össze.

Amikor egy érintés felér egy villámcsapással.

Amikor a másik illata beköltözik az orrodba.

 Nem tudom elengedni.

                                                                                                              De vajon meggtartani...?

"Ha nem akarsz mindent, mind a tiéd lesz."
Ezt a kis mondatot nemrégiben olvastam. Jól hangzik, de az igazságtartalma egyenlőre a kérdéses kategóriában van.

Nem úgy, mint a rizstésztalap. Már parkol egy ideje a szekrényben (hol Velencén, hol itthon), de a kipróbálásig csak most jutottam. Aggodalom volt egy pici: vajon tényleg elég neki az áztatás? Nem fog összeragadni? Úgy marad ha összetekerem?

A válasz? Igen, nem és igen.

De azt javaslom, inkább próbáljátok ki. Bármilyen töltelékkel. Hogy ez éppen ezzel a rózsaszín szépséggel készült, csak annak köszönhető, hogy mindkét összetevőjét imádom (hogy a fokhagymáról ne is beszéljünk), illetve gyakran készítem csak úgy "natúran" = önmagában is. 

Hozzávalók 2 személyre:

1 kis fej cékla

2 nagy cső kukorica

olívaolaj

vöröshagyma

1 duci gerezd fokhagyma

2 teáskanál köménymag

só, fehérbors

2 evőkanál sótlan pisztácia durvára vágva

8 db rizstésztalap

A hagymát apróra vágjuk, és egy pici olívaolajon elkezdjük megpirítani. Már viszonylag az elején hozzáadjuk a levágott kukoricaszemeket, és a céklát is, együtt sütjük tovább. Az a jó, ha már láthatóan is megsülnek egy kissé. Ekkor engedjük fel 1 dl vízzel, és letakarva hagyjuk "puhára főni."

Amikor eltűnt a nedvesség, keverjük hozzá a szétnyomkodott fokhagymát és a köménymagot. Ismét pirítsuk. Ha jónak ítéljük vegyük le a tűzről, ízesítsük sóval, borssal és hagyjuk picit hűlni.

A rizstésztalapot tegyük egy lapos tányérba. Öntsünk rá annyi meleg/ még nem forró vizet, hogy ellepje, és várjunk nagyjából 40 másodpercet. Akkor jó ha teljesen átlátszóvá válik a színe. Így tegyük "használhatóvá" őket, egyesével, különben összeragadnak. 

Fontos: minden áztatás után cseréljünk teljesen vizet!!!

A puha tésztakarikát óvatoskodjuk át egy másik tányérra, tegyünk bele tölteléket, szórjuk meg a pisztáciamorzsával, majd tekerjük fel, minden oldalát kissé behajtva.

Tálaláskor szerintem szuper meglocsolni egy kis joghurttal (bár akkor már nem vegán kategóriába esik), igazán felfrissíti az ízeit.