170 km? Miért ne.

Imádok biciklizni.

Az azonban kijelenthető, hogy idáig, nagyobb lélegzetvételű túrán nem voltam még. Mert sokat biciklizek, de az a napi 50-es adagokból jön össze.
A Balatonkör...hű, régi vágyam. Na jó, tavaly nyár végén jutott eszembe, meg most nyár elején. De ez már megvalósítást követelt. Nekiálltam tervezni: lehetőleg úgy kéne intézni, hogy sátorra ne legyen szükség, ki akarja azt végig cipelni?! Nézegettem szállásokat, de elég elkeserítő a helyzet, 5-6000 Ft/fő/éjszaka alatt nem nagyon lehet megúszni, hacsak nem egy vizilabdacsapatnyi létszámmal megy az ember. Nekünk (szerencsére) csak 1 "alvóhelyre" lett volna szükségünk, méghozzá a Badacsony környékén. Nem találtam. A végén már a kempinggel is kiegyeztem volna, de az meg ott nem nagyon divat. Vagy ha mégis, a neten nem hirdetik magukat.

Újra nekiálltam számolni. Akarattya-Zamárdi 30 km. Akarattya-Fűzfő 15. Közötte meg van...cirka 170. Hmm, hmm. Tulajdonképpen...nem is olyan sok az. Mintha 3x egymás után letekrném a szokásos kis napi körömet. Meg még egy kicsit.
A gondolat egyre inkább erősödött, kitálaltam a fiúknak is, és mivel nem jött ellenkező válasz, ennyiben maradtunk. Á. néha elhintette ugyan, hogy "erre azért nagyon rá kell gyúrni", meg "elég húzós lesz", de semmi komolyabb.

Úgyhogy lenyomtuk.
3 részletben, de gyakorlatilag, szinte mégis egyben. (A 30 és a 15 km is nudli, még egybevéve is.)
A tanulság: 170 km nagyon-nagyon sok. Nem is feltétlenül fizikai értelemben (bár már úgy sem a laza kategória), sokkal inkább mentálisan. Hogy egész nap csak tekersz. Tekersz, és tekersz. A táj ugyan változik, de alapvetően halál monoton az egész.
Mi elindultunk 7.50-kor, az elős megálló Fonyódon volt 9.30-kor, ahol megreggeliztünk. Egy laza kis bemelegítésnek tűnt, hiába mentünk 32 km-t.
Utána Keszthely. 70. Pedálcsere, laza kis fagyi, egy kis megérdemelt ücsörgés a mólón. Itt Á. előirányozta, hogy akkor a következő megálló Füred, ott ebédelünk. P-vel végig ezzel szivattuk szegényt.
Egészen 100 km-ig nem volt semmi probléma. Utána kezdődtek a gondok. A megállások egyre szaporodtak, és senkinek sem volt kedve elindulni. Volt, hogy egyszerűen megáltunk egy kereszteződésnél, és figyeltük, ahogyan mások biciklznek. Meg minden adandó alkalommal számolgattuk, még vajon hány km lehet Fűzfőig. Mert térképet nem nagyon találtunk.
Zánkára érve azt hittük már jó nyomon vagyunk. Vagy legalábbis forrón. Aztán kiderült, hogy közel sem. Ugyanis Füred félúton van közte és Fűzfő között, és ez 2x 25 km-t jelent. Este 6-kor.
Totál off, magamat így jellemezném. A fenekem a bicikliülést kívánta a legkevésbé. És erre még ennyi van hátra?!
Így csaltunk. Eldöntöttük, ha Füredre érünk, ott újratanácskozzuk a dolgokat, és legrosszabb esetben vonatra szállunk. Nos, ez az újratanácskozás a 25 km alatt vagy 5x lezajlott, és mindannyiszor megegyeztünk sűrű bólogatások közepette, hogy igen-igen onnan már vonat.
És milyen jól tettük. 7 óra 52-re sikerült a vasutat megtalálni (mivel szerencsésen a város túlsó végére rejtették), és 8.10-kor ment a vonat. Tökéletes. Az első megerősítés akkor jött, mikor a felszállás után 8 perc múlva koromsötét volt a kinti táj, a végső, de legbiztosabb pedig akkor, amikor jó fél órás utazás után is kitartóan idegen állomásnevek villantak fel.
Láttam, hogy Á. aggódott egy picit a maximalista lelkivilágom után, de teljesen felesleges volt. 170 helyett csak 155? Asszem kibírom.
Túlteljesítettem magam minden szempontból.

De összegezve nagyon-nagyon jó volt. Élmény, nagybetűkkel.
Első este lesétáltunk fürdeni a tóhoz. Álltam a féltérdig érő vízben, a bőrömön táncot jártak a bársonyos napsugarak, körülöttem a 2 fiú valami úszásimitálást próbálgatva poénkodott. Hirtelen azt kívántam, bár sose érne véget.  

Egyszerűen jó volt.

Pedig féltem elindulni. Hasonló, bár szerencsére nem teljesen ugyanolyan helyzet állt elő, mint anno a síelésnél. Csak a szereposztás volt más.

A túra előtti éjszaka nem tudtam aludni. Előtte találkoztam Á-val, és azt hittem úgy éreztem vége. Nekünk van végünk. Mert mégiscsak igaz, hogy azért tudtunk olyan jóban lenni, mert akart tőlem valamit. Feküdtem az ágyban, és járt az agyam. Akkor azt mondtam, annál a helyzetnél nem lehet rosszabb. Lehet bebizonyosodik, hogy mégis...?

Arra gondoltam, hogy szeretem. Szeretem azt, amilyen. Szeretek vele lenni, mert ad valamit hozzám, amitől jobb leszek. Ennyi.
Aztán eszembe jutott mit szokott anya mindig mondani. "Akit szeretsz, azt elengeded. Az az igazi szeretet."
Én szeretem. És ha neki így jó, akkor a legjobb ami tehetek, hogy tiszteletben tartom a döntését. Hiszen nekem is az a jó, ha ő boldog.
Elég nagylány vagyok már.


Az együtt töltött napok azonban tanulságosak voltak.
Amikor ott voltunk a nagymamájánál, egy kicsit bepillanthattunk a gyerekkorába. Vagy a lelkébe? Nem is tudom. De mesélt. Megmutatta. Magától. Megkaptam azt a nyitottságot, amit az együtt töltött idő alatt úgy hiányoltam.

És kiderült, továbbra is van "mi".

Most erre mit mondjak? Köszönöm. Köszönöm, hogy nem kellett egy szuper embert elveszítenem butaságok miatt. Egy barátot.

P. pedig tök aranyos. Eddig nem nagyon ismertem (még most sem merném állítani, hogy igen), de mindenképpen ígéretes játékos. :D


Egy ismétlés majd remélem befigyel srácok! :)