Nepál ihlette

"All women are created equal, then some become marines."

"Ez olyan lányos volt."
Ezt Zsuzsi közölte velem 2 napja, miután megcsináltam az egyik tornagyakorlatunkból néhány lépést. A szó azóta is ott zeng a fejemben. Lányos. Olyan, mint egy szitokszó. Asszem felhagyok a gimnasztikával, és keresek valami küzdősportot.

Nem akarok lányos lenni.
Én nem vagyok lányos.
Mert lányosnak lenni egyenlő azzal, hogy gyengébb vagy a másiknál. Másabb. Talán ezért nem tudok megbékélni a nőies formákkal sem. Mert beletaszítanak a nő szerepébe. Ami a függés. Alárendeltség.
Én azonban nem akarok függeni senkitől. Egy icipicit sem. Egy pasitól sem.
Nem.
Sem anyagilag, de ugyanennyire érzelmileg sem.
Nincs szükségem az egészre. Egyedül is boldogulok.  Ugyan csaj vagyok, de a keményebb fajtából. Jó lenne, ha ez kívül is látszana. Mondjuk néhány kockán a hasamon.

És hiszem, hogy így is lehetek boldog. Tökéletesen.
Magamért. Magamnak. Magamtól.

Mikor felvázoltam ezt a gondolatmenetemet anyának, kérdezte, hogy mi ez a nagy férfiellenesség mostanában.

Őszintén? Fogalmam sincsen. De nagyon tetszik.

Nepál.
Mindig elfog a küzdésvágy, ahányszor eszembe jut. És ez jó. Hiányzik. Bár tegyük hozzá: nagyon hosszú volt az a 20 nap. Ott és akkor annak tűnt.

Itt azonban be kell, hogy valljam, ez csak egy "látványkopis" étel. Nem kóstoltam, de a társaságból az egyik vegetáriánus csajszi kétszer is evett, mindig mellettem, úgyhogy volt alkalmam megfigyelni. Spenót, paneer (indiai sajt, ízvilágban és állagban is a mi tofunk testvére) és rizs. Egyszerűen. A főtt krumplival erősen nem autentikus a dolog, de annyira megkívántam. És a spenóttal amúgy is jó párost alkotnak.