Kereszteződő sorsok

Egyre jobban szeretem ezeket a pesti felutazásokat. Annyi érdekes emberrel találkozom, hogy megdöbbentő. Csak nyitottnak kell lenni. Ma az " ...igen, tudod, amikor nem eszik...hogy is hívják...nem, nem bulimia...az a másik, amikor nem akar enni...az az a-s..." Iszonyú erős késztetést éreztem, hogy hátraforduljak és odaordítsam, hogy anorexia, de bunkóságnak éreztem megzavarni a telefonbeszélgetésüket, így nem tettem. A fülemet azonban nem tudtam becsukni, és annyi szakkönyvi "butaságot" hallottam, hogy szépen megvártam, amíg befejezik, majd fogtam a cuccom, és átültem a hölggyel szemben. Nem vagyok jó a finomságokban (illetve lehet, hogy lennék, csak lusta vagyok hozzá), így kertelés nélkül megkérdeztem, hogy "étkezési problémákkal küzd valaki a családjukban? Amúgy anorexia a betegség neve." Biztos sokkoló lehettem, mert szegény először csak pislogott nagyokat, hogy mi bajom is van pontosan. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és  kiderült, hogy ez is olyan sors keze dolog. Nem a nemevésre gondolok, mint utólag kiderült, csak egy könyvet olvasott erről, hanem a családi viszonyokra. Mintha anyát látnám magam előtt. Elvált 45 éves nő. Egyáltalán nem néz ki annyinak. Kapcsolat egy idősebb férfival. Amit fél megmondni a gyerekeinek. Egy hatalmas kutyával utazott: állítása szerint gyógyír a lelkének. Mellesleg keramikus, ami mindig is anya nagy álma volt.

És a búcsúzásnál kiderült, hogy hasonló cipőben járunk: szinten tartott pánikbeteg.