Vagy rövidebben: engem ünepeltünk. Mármint még a szülinapom. Csak ugye mi rendes gyerekek vagyunk, nem megyünk hét közben bulizni. Sőt, képzeljétek, még elmentem az iskolába is. (Mert van jópár ember az ismeretségemben, akik nem mennek a szülinapjukon suliba. Szórakoznak helyette. Na, én mindezt elmeséltem anyának, aki nevetett, hogy na jó, ha szeretnék nekem sem kell, leigazolja. De nem tettem, szerintem elég nagy baromság. Mi a francnak punnyadjak otthon egy napot?)
És az eredeti tervhez képest szinte minden megváltozott. Kezdve, hogy a péntek este volt megcélozva, de az élet (vagyis a nyelvvizsgám) közbeszólt. A nagy vegyes társaságból kiscsoportos csajbuli kerekedett. Kriszti hátizsákja által kitiltódtunk a Rióból. Majd elindultunk, hogy akkor keresünk egy kocsmát...
Pestre felérve ZP-vel indítottunk, ahova a közreműködésemmel sikerült is eljutni. Milyen szerencse, hogy legalább valaki volt, aki tudta az utat. Ha Krisztire hallgatunk...talán még most is ott keveregnénk Újbudán. Azonban amilyen hatalmas dologra számítottunk, körülbelül akkora csalódás is volt a hely. HIszen a Zöld Pardon, egy fogalom. Fogalom, ami megtestesíti a menő péntek esti szórakozást. De valami hiányzott, mert nem volt olyan jó. Sőt. Itthon a kevésbé menő helyeken ezerszer jobb. (Utólag arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg a hangerő hiánya volt zavaró, mivel simán beszélgettünk nem túl hangosan, tökéletesen megértve egymást.) Itt akadt ránk (vagyis Krisztire) egy kicsit más becsípett srác. Meg a barátja. Egy 2 métert lazán verő srác, Family Guy-os pólóban és öltönyben. Mellesleg 19 éves kora óta vállalkozó. A filmiparban dolgozik, és videoklippeket rendez. Jó kis sztori, nem? Legalábbis nekem ez volt az első gondolatom. A második meg, hogy vajon mennyit kellett agyalnia mire kitalálta. De az előzményekhez az is hozzátartozik, hogy mi is kamuval mutatkoztunk be (vagyis az ittas csávó közölte-kérdezte, hogy 20 éves egyetemisták vagyunk, nem?, mire nagy egyetértésben bólogattunk. És innen már csak mindenki mondott egy adatot, amit a másik három vigyorogva megerősített. Így kell ezt csinálni. Aztán meg megmondani az igazat.), nem csodálkoztam, oké, ő is játszik egy kicsit. Azonban mikor egyre több konkrét együttest, énekest emlegetett, már elkezdett derengeni, hogy ezt talán mégsem most találja ki. És miután felvette Lilit facebookon, jött az állösszevakarás. Mert tényleg nem hazudott. Egy szót sem. MInden szava igaz volt.
Fél2 környékén elköszöntünk ZP-től, hogy akkor átmegyünk Rióba. Óriási távolság, átmentünk az út túloldalára. De ez alatt is sikerült megtalálnia minket Zsuzsival valami inges középkorú palinak, hogy ő a Szeparét keresi, meg tudjuk-e mondani hol van. Ismerősen csengett a név, mintha láttam volna valami ilyesmi feliratos bőr kártyát apa asztalán. De ezzel nyilván nem sokra ment. Ott álltunk a park szélén, és éppen befelé tartottunk, mire elkezdte mondani, hogy ő azt gondolja ott van bennt. Csak néztünk az ujja irányába, ami elég konkrétan a koromsötét fák közé mutatott. Ellenben a pasi teljesen tisztának tűnt. Idegesen nevetgéltem, Zsuzsi csak állt összeráncolt homlokkal. Elindultunk. Magamban imádkoztam, hogy úristen, csak utánunk ne jöjjön, mert akkor tényleg ő a baltás gyilkos. Szerencsére motyogott kettőt, aztán egy sziasztok kíséretében az ellenkező irányba távozott.
Rió bejáratánál a fent ismertetett ok miatt elakadtunk. És jött a hogyan tovább kérdés. Metróra az ellenőrök miatt nem szállhattunk (nem volt jegyük), végül Zsuzsi megunta, hogy jól van, akkor menjünk azt keressünk egy kocsmát, öcsémék is ide járnak valami tök jóba a környéken. A Schönherz után kicsivel megláttam egy éjjelnappalit, és mivel elég régóta élt már a vízvásárlási igény, kis kitérővel arrafelé vettük az irányt. Az ajtó mellett álló pasicsoportosulást későn vettem észre. Amikor már túl késő van ahhoz, hogy feltűnés nélkül visszafordulj. Jó, valószínűleg amúgy sem tettem volna, de mivel 2 taraj volt az első ami szembetűnt, éreztem, hogy na, ezt nem ússzuk meg beszólogatás nélkül. Meglepő módon azonban csak egy hűű, jó a piercinged volt a reakció. Belül, fizetés közben lehetőséget kaptunk kiokosítani a tulajt, hogy a Bánk Bánt nem Arany János, hanem Katona József írta. Kifelé menet a kisebb tarajos fiú odamutatott, hogy ő volt a piercinges. És itt volt az a pont, hogy valamilyen ismeretlen idíttatásból fogtam magam, és odaléptem. Gyakorlatilag a testem átvette az irányítást az agyam felett, és tette amit jónak látott. 5 mondat után elindultunk együtt a Feneketlen-tó felé. Hogy hogyan, ne kérdezzétek. Csak jött.
Közben persze beszélgettünk. Csak az jutott eszembe, hogy ha mindez 13 évesen történik, összepisilem volna magam a gyönyörűségtől, hogy ilyen srácok egyáltalán szóba állnak velem. Most is jó volt, de azért ekkora eufóriát nem okozott. Inkább megnyugvást. Hogy maradt még bennem abból a lányból aki akkor voltam. Az anarchikus önfejűségéből. Amit nem a külső öltözék, hanem a személyiség.
És megkaptam/tuk életem legnagyobb bókját Lalitól: nem tűntök partipicsáknak. (Csak nevettünk, és mélyen hallgattunk a tényről, miszerint most jöttünk ZP-ből. Bár attól sem vagyunk azok. Már aki. :)
De ami a legfontosabb, tanultam. Nem új, vagy nagy dolgot, de egy igen régóta jól működő szabály bizonyult igaznak újra. Ami mindössze annyi: Ne ítélj meg senkit a külsejéről.
Amilyen könnyen rámondaná az ember egy ilyen társaságra, hogy suttyó büdös kölykök, annál óriásibbat tévedne. Számomra Milán volt a legmegdöbbentőbb. Vagyis az emberségessége. Amikor elsőnek ment oda a padkán ülő részeghez, hogy hé tesó, hol laksz, segítsünk hazamenni? Vagy eljössz velünk?. Amikor a parkban odaadta a kukából guberáló hajléktalannak a maradék "kannást". Bárki hagyta abba a mosolygást, vagy beszédet, akár csak egy pillanatra is, rögtön odatelepedett mellé, hogy mi baj van. Vagy Máté. Őt sem tartanám túl sokra, pedig egészen más, mint amilyennek tűnik. Van lelke. Ahogyan Daninak is. Bár őt nem tudom objektívan megítélni. Csak 2 véglettel.
(Azonban a fészbúkos "egymásra találás" után, nem tudom pontosan mi a valóság. Kik ők valójában. Mert vegyük a fényképeket. Ha csak azokat látnám, ugyanott tartanék, mint a legelején. Sőt. Látásból szimpatikusabbak voltak, mint ez alapján. És nyilván nem létfontosságú, de zavar, hogy nem tudom eldönteni. Nekem fontos. Utálom a hülye meséket azokkal a gyönyörű habos cupcake tetőkkel.)
Aztán elkezdett hajnalodni. És mennünk kellett, hogy emberi időben hazaérjünk. Visszakísértek minket Kelenföldre (egyedül, gyalog, ilyen utakon, ennyire fáradtan, soha az életben vissza nem találtam volna) ahol állati nagy szerencsénk volt, pont elértük a 4.48-as vonatot. Nem tudom mennyire bírtam volna ki az 1 órás várakozást, még a kölcsönpulcsi ellenére sem.
Szóval köszönöm. MIndenkinek aki részt vett benne. És ha vissza lehetne forgatni az időt, ugyanezt kérném. Az első perctől fogva. MInden változással, és problémával együtt.
2 dolgot azonban elveszítettem.
Az egészségem, és az eddig megingathatatlannak hitt boldogságom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése