 |
| Nem olyan, mintha valami festmény előtt állnánk? |
Budapesti szenvedés is lehetne a cím, de nem a saját véleményem a mérvadó. Ugyanis csak én kínlódtam ( a vége felé), de akkor nagyon. Forgott velem a világ, legszívesebben elhenteredtem volna a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Hogy aztán onnan leguruljak, mint síeléskor a sorversenyen :). De nem tettem.
Körbejártuk a Hősök terét, valami palacsintázót és a ... hú, még voltunk valahol. Valami nagy helyen. Ja, a Budai Várban. Bocs, csak már fáradt vagyok. Elhatároztam (mint már sokszor), hogy na akkor ma korán lefekszem. Majd kiderül.
Elkezdett foglalkoztatni, hogy mi is az a szerelem. Hogy mi az amit érzek. És ezt találtam. Érdekes cikk, érdemes belenézni. Nem állítom, hogy végigolvastam, de az első 3-4 dialógus jó. Ráadásul vallásos, ha jól láttam. Hogy Matyi hogy örülne ha ezt látná ! :)
Én már kevésbé. Utálom olyan dolgokkal áltatni magam, ami tudom, hogy hazugság. Gyűlölöm.
Ami iszonyú nagy butaság. Ez a szar is azt írja ki, hogy az a jó, ha valami lassan alakul ki. Anya azt mondja, hogy örüljek, hogy levelezünk, és ha nem lesz semmi? Legalább szereztem egy barátot.
De én ehhez nem tudok így hozzáállni. Mert pontosan ez a szituáció van. Édesdeden elcseverészünk, és marha jófej mindenki. Ápolgatom a lelkét, ami szép és jó, és persze, hogy megteszem, mert szeretem. Olyan kedves. És nem a külseje vagy ilyesmi miatt. Jó, jól néz ki, de inkább a lénye vonz. Az, hogy olyan nyugis. Olyan biztonságos.
Jó, nem állítom, hogy nem piszkosul jó érzés mikor világít a levél felirat, és elolvasom, de az utolsónál már csak ültem, és nem éreztem a lángolást. Ez a nagybetűs baráti levél. Amiről ordít a közömbösség.
Basszus. Baj, hogy én több szeretnék lenni, mint barát?
A válasz: nem. Semmi sem baj. Csak...
És az, hogy ő nem?
Költői kérdés.
A többit már szóban kommentáltam, csak annyit fűznék hozzá itt, hogy WOW!!!Rohadt jó kép lett mindenkiről!!(pedig már mennyire fájt az arcom a sok mosolygástól:P)
VálaszTörlés