Szárnyalj, és a felhők között nem érhet baj...Talán még egy sütivel összefutsz

Őszinte leszek, nem értettem Melinda néni kiakadását. Azt hittem az elején tisztáztuk, hogy Istennek és nekem nincsenek nagyon közös dolgaink. Vagyis...na, ez így nem jó. Nem érdekelnek a régen tett cselekedetei, elég azt kitalálni, hogy most mit miért csinál. De most ezért el lehet menni? Mégis miért? Hol van a nagy szolidaritás a nem hívők iránt? Mellesleg...nem mindig Isten a téma? :O
Anya erre azt mondta, hogy szerinte azonnal el kellett volna mennünk, mert megkaptuk az utasítást. Nyilván felbosszantottuk már magával a ténnyel is. :S Nem tudom. Ilyenkor nekem személy szerint mindig az jut eszembe, hogy nem csináltam semmi rosszat. Még többször hozzá is szóltam. Olyan hülyeség ez, mint a magatartásjegy. Én mindig ötöst javasolok magamnak. Mert mondom én, soha nem csinálok semmit órákon, nem zavarok senkit, jegyzetelek. Erre jön Kovács visszakérdezése, hogy és mi van a tavaly megbeszélt késéseimmel. Öööö... Erre nem tudok mit mondani. Vagyis azt, hogy hát igen, majdnem minden reggel elkések. Ezen még ő is meglepődött. Minden első óráról elkések? Hát azért nem, de legtöbbször igen. Nem tettem hozzá, hogy ha nem, az csak és kizárólag azért van, mert a tanár is később jön be. Ilyenkor kapom meg a lesújtó hírt, hogy ez bizony nem példamutató magatartás, úgyhogy ne is álmodjak az ötösről. Hát...nekem végül is mindegy. Nem érdekel. Világéletemben négyes voltam. Az bosszant, hogy az is négyest kap, aki gyakorlatilag teljes mértékben tönkretesz bizonyos órákat. Minden alkalommal. - Mert úgy gondolom, hogy ennél azért jobb vagyok. Vagy ő kapjon rosszabbat, vagy én jobbat. Szerintem így lenne igazságos.

És gondolkoztam a tegnapról is. Hogy végül is miért mentem be mégis felelni. Az biztos, hogy az anyáék által lerendezett üvöltözés nem hatott meg. Konkrétan átváltottam dac üzemmódba. Vagyis nem eszem, nem megyek orvoshoz, nem kelek ki az ágyból. Egyik se volt túl nehéz, mert majd széthasadt a fejem, úgy fájt. Az hozta meg a változást, mikor anya elkezdett normálisan beszélni velem. És megértette, hogy ez nem olyan nagy dolog. Nem matekból bukok. Csak énekből. És teljesen normálisan megbeszéltük. Illetve ő mondta, én meg hallgattam, majd a kedves hang hatására végül be is kapcsolódtam. Majd eldöntöttem, hogy igenis megcsinálom. Magamért. Mert az bosszantott fel a legjobban, mikor azt hallgattam, hogy jaj, micsoda szégyen lesz nekik bemenni majd szülőire. Na ez nevetséges. Senkit sem érdekel. Énekből? Az emberek mikor meghallják általában csak nevetnek. Én is ezt tettem. Aztán megtanultam, és megkaptam a kettest. És jobb így. De csak és kizárólag magam miatt. De ehhez kellett anya is. Az ő viselkedése.
Köszönöm.