Nem tudom ki fogja elolvasni ezt az írást, de nem is érdekel.
Csalódott vagyok, csalódtam apában.
Hülyén hangozhat, de így van.
Elegem van belőle, hogy mi mindig csak másodikak vagyunk.
Utálok második lenni.
A fenébe is, a gyereke vagyok. Hogy mondhat olyant egy apa, hogy a velünk töltött időt M-től veszi el????
Istenem, hiszen csak egy barátnő!
Jó, elhiszem hogy fontos, meg minden, de... azt hittem jobban számítunk.
Őszintén? Már értem, hogy az öcsém miért nem szeret felmenni hozzá, amikor M-nél vagyunk. Mert csináljunk bármit, érződik, hogy csak egy plusz ember vagy az ő kis harmónikus kettesükben, akinek tulajdonképpen semmi más célja nincs, minthogy megzavarja az ő együttlétüket.
Bután hangozhat, de tudjátok mi az, amire vágyom?
Hogy olyan legyen, mint amikor kórházban voltam. Amikor bejárt hozzám, és én voltam A nő, az életében. A kicsi lánya.
Nevettünk, és őszinte volt.
Most pedig itt ülök a billentyűzet előtt, és alig látok a könnyeimtől. Elegem van.
Ez az utazás is.
Vártam.
Nagyon vártam. Hogy miért?
Mert barátokkal megyünk, és Ő ENGEM visz el.
Én leszek neki a család.
A legfontosabb.
Tud rám figyelni, és nem mindig én megyek külön elöl, ők meg mögöttem kézenfogva susmusolva.
Volt ez így, egészen idáig.
Amikor egy fél pillanat alatt vége lett.
Mert mint kiderült: M is jön.
Nem tudom hogyan sikerült jegyet szerezni ennyi idő után, de összehozták.
Hogy fogunk aludni?
Én külön egy szőnyegen, vagy mi? Mert két és háromágyas szobák vannak.
Meg egyáltalán.
Mi az hogy nem engedi apát ezután sehová sem egyedül nyaralni?
Egyszerűen elveszi tőlünk.
Apa meg csak megy.
Egyre távolabb tőlünk.
Azért nem mehetek fel meglátogatni őt, amikor hazajön Amerikából, mert lesz más, aki várja, más, aki hiányzott neki?
Ennyi?
Én ott már túl sok lennék?
Már most is sokszor érzem úgy, hogy csak én kapaszkodom belé görcsösen, számára pedig inkább terhes a dolog, de ha kiderülne, hogy gyerekük lesz... akkor nekem nem maradna apukám.
Akarva-akaratlanul, de gyakorlatilag lezárná ezt az életét, és nyitva egy újat, amiben én nem vagyok benne.
Most gondolok bele, hogy nekem holnap arról kell egy kislányt meggyőznöm, hogy ne aggódjon, mert attól még hogy elválnak a szülei, mindketten ugyanúgy fogják szeretni, és ugyanannyira fontos lesz nekik, mint azelőtt.
A lehető legjobbkor érkezett feladat.
Csalódott vagyok, csalódtam apában.
Hülyén hangozhat, de így van.
Elegem van belőle, hogy mi mindig csak másodikak vagyunk.
Utálok második lenni.
A fenébe is, a gyereke vagyok. Hogy mondhat olyant egy apa, hogy a velünk töltött időt M-től veszi el????
Istenem, hiszen csak egy barátnő!
Jó, elhiszem hogy fontos, meg minden, de... azt hittem jobban számítunk.
Őszintén? Már értem, hogy az öcsém miért nem szeret felmenni hozzá, amikor M-nél vagyunk. Mert csináljunk bármit, érződik, hogy csak egy plusz ember vagy az ő kis harmónikus kettesükben, akinek tulajdonképpen semmi más célja nincs, minthogy megzavarja az ő együttlétüket.
Bután hangozhat, de tudjátok mi az, amire vágyom?
Hogy olyan legyen, mint amikor kórházban voltam. Amikor bejárt hozzám, és én voltam A nő, az életében. A kicsi lánya.
Nevettünk, és őszinte volt.
Most pedig itt ülök a billentyűzet előtt, és alig látok a könnyeimtől. Elegem van.
Ez az utazás is.
Vártam.
Nagyon vártam. Hogy miért?
Mert barátokkal megyünk, és Ő ENGEM visz el.
Én leszek neki a család.
A legfontosabb.
Tud rám figyelni, és nem mindig én megyek külön elöl, ők meg mögöttem kézenfogva susmusolva.
Volt ez így, egészen idáig.
Amikor egy fél pillanat alatt vége lett.
Mert mint kiderült: M is jön.
Nem tudom hogyan sikerült jegyet szerezni ennyi idő után, de összehozták.
Hogy fogunk aludni?
Én külön egy szőnyegen, vagy mi? Mert két és háromágyas szobák vannak.
Meg egyáltalán.
Mi az hogy nem engedi apát ezután sehová sem egyedül nyaralni?
Egyszerűen elveszi tőlünk.
Apa meg csak megy.
Egyre távolabb tőlünk.
Azért nem mehetek fel meglátogatni őt, amikor hazajön Amerikából, mert lesz más, aki várja, más, aki hiányzott neki?
Ennyi?
Én ott már túl sok lennék?
Már most is sokszor érzem úgy, hogy csak én kapaszkodom belé görcsösen, számára pedig inkább terhes a dolog, de ha kiderülne, hogy gyerekük lesz... akkor nekem nem maradna apukám.
Akarva-akaratlanul, de gyakorlatilag lezárná ezt az életét, és nyitva egy újat, amiben én nem vagyok benne.
Most gondolok bele, hogy nekem holnap arról kell egy kislányt meggyőznöm, hogy ne aggódjon, mert attól még hogy elválnak a szülei, mindketten ugyanúgy fogják szeretni, és ugyanannyira fontos lesz nekik, mint azelőtt.
A lehető legjobbkor érkezett feladat.
Szeretlek Panka
VálaszTörlés