Hétfői hangulatok: hazatérés Cesky Krumlovból

Van valami hihetetlenül otthonos abban, ha reggel ez a látvány fogad amikor kinyitod a szemed. Összebújva, mint 3 kiskutya. Beszuszogtuk a sátrat, így még a kinti 8-9 fok is teljesen elviselhető lett. Kár, hogy a leheletünk a 8-órás reggelinél is látszott. Meg hogy utána egy szál szandiban kellett mászkálni. És 15 foknál nem volt több.

 Azt hittem bírom a monotonítást, de mégsem.
Ezt az összeállítást most egy jó ideig nem kívánom látni... főtt ételt a testemnek! A zacskós nápolyikat meg dugjátok el, mert az utóbbi 2 napban annyit ettem belőle (meg úgy ámblokk édességből), amennyit normális ember egy fél év alatt... mozgás meg szinte nulla: az evezés nekem nem egy nagy sport.  
Szóval holnaptól ledolgozás.

Városnézés is volt bőven, kultúra nagykanállal.
Amúgy Csehország szép. Kifejezetten. Nagyon zöld, és nagyon kisváros.
De azért mindig megállapítom: ez a fajta "turistáskodás" nem nekem való.

Mint ahogyan a hosszú autóút sem.
Végig rosszul vagyok, aludni nem tudok, csak szenvedek csukott szemmel.Pedig egy ideig úgy tűnt kinőttem...
Most nem kispályáztunk, egybe lenyomtuk az 5 órát. Persze azért előtte még le kellett ülni egy folyóparti ebéddel összekötött pihenésre. Meg tankolni. Hiszen ott úgyis olcsóbb a benzin.

170 km? Miért ne.

Imádok biciklizni.

Az azonban kijelenthető, hogy idáig, nagyobb lélegzetvételű túrán nem voltam még. Mert sokat biciklizek, de az a napi 50-es adagokból jön össze.
A Balatonkör...hű, régi vágyam. Na jó, tavaly nyár végén jutott eszembe, meg most nyár elején. De ez már megvalósítást követelt. Nekiálltam tervezni: lehetőleg úgy kéne intézni, hogy sátorra ne legyen szükség, ki akarja azt végig cipelni?! Nézegettem szállásokat, de elég elkeserítő a helyzet, 5-6000 Ft/fő/éjszaka alatt nem nagyon lehet megúszni, hacsak nem egy vizilabdacsapatnyi létszámmal megy az ember. Nekünk (szerencsére) csak 1 "alvóhelyre" lett volna szükségünk, méghozzá a Badacsony környékén. Nem találtam. A végén már a kempinggel is kiegyeztem volna, de az meg ott nem nagyon divat. Vagy ha mégis, a neten nem hirdetik magukat.

Újra nekiálltam számolni. Akarattya-Zamárdi 30 km. Akarattya-Fűzfő 15. Közötte meg van...cirka 170. Hmm, hmm. Tulajdonképpen...nem is olyan sok az. Mintha 3x egymás után letekrném a szokásos kis napi körömet. Meg még egy kicsit.
A gondolat egyre inkább erősödött, kitálaltam a fiúknak is, és mivel nem jött ellenkező válasz, ennyiben maradtunk. Á. néha elhintette ugyan, hogy "erre azért nagyon rá kell gyúrni", meg "elég húzós lesz", de semmi komolyabb.

Úgyhogy lenyomtuk.
3 részletben, de gyakorlatilag, szinte mégis egyben. (A 30 és a 15 km is nudli, még egybevéve is.)
A tanulság: 170 km nagyon-nagyon sok. Nem is feltétlenül fizikai értelemben (bár már úgy sem a laza kategória), sokkal inkább mentálisan. Hogy egész nap csak tekersz. Tekersz, és tekersz. A táj ugyan változik, de alapvetően halál monoton az egész.
Mi elindultunk 7.50-kor, az elős megálló Fonyódon volt 9.30-kor, ahol megreggeliztünk. Egy laza kis bemelegítésnek tűnt, hiába mentünk 32 km-t.
Utána Keszthely. 70. Pedálcsere, laza kis fagyi, egy kis megérdemelt ücsörgés a mólón. Itt Á. előirányozta, hogy akkor a következő megálló Füred, ott ebédelünk. P-vel végig ezzel szivattuk szegényt.
Egészen 100 km-ig nem volt semmi probléma. Utána kezdődtek a gondok. A megállások egyre szaporodtak, és senkinek sem volt kedve elindulni. Volt, hogy egyszerűen megáltunk egy kereszteződésnél, és figyeltük, ahogyan mások biciklznek. Meg minden adandó alkalommal számolgattuk, még vajon hány km lehet Fűzfőig. Mert térképet nem nagyon találtunk.
Zánkára érve azt hittük már jó nyomon vagyunk. Vagy legalábbis forrón. Aztán kiderült, hogy közel sem. Ugyanis Füred félúton van közte és Fűzfő között, és ez 2x 25 km-t jelent. Este 6-kor.
Totál off, magamat így jellemezném. A fenekem a bicikliülést kívánta a legkevésbé. És erre még ennyi van hátra?!
Így csaltunk. Eldöntöttük, ha Füredre érünk, ott újratanácskozzuk a dolgokat, és legrosszabb esetben vonatra szállunk. Nos, ez az újratanácskozás a 25 km alatt vagy 5x lezajlott, és mindannyiszor megegyeztünk sűrű bólogatások közepette, hogy igen-igen onnan már vonat.
És milyen jól tettük. 7 óra 52-re sikerült a vasutat megtalálni (mivel szerencsésen a város túlsó végére rejtették), és 8.10-kor ment a vonat. Tökéletes. Az első megerősítés akkor jött, mikor a felszállás után 8 perc múlva koromsötét volt a kinti táj, a végső, de legbiztosabb pedig akkor, amikor jó fél órás utazás után is kitartóan idegen állomásnevek villantak fel.
Láttam, hogy Á. aggódott egy picit a maximalista lelkivilágom után, de teljesen felesleges volt. 170 helyett csak 155? Asszem kibírom.
Túlteljesítettem magam minden szempontból.

De összegezve nagyon-nagyon jó volt. Élmény, nagybetűkkel.
Első este lesétáltunk fürdeni a tóhoz. Álltam a féltérdig érő vízben, a bőrömön táncot jártak a bársonyos napsugarak, körülöttem a 2 fiú valami úszásimitálást próbálgatva poénkodott. Hirtelen azt kívántam, bár sose érne véget.  

Egyszerűen jó volt.

Pedig féltem elindulni. Hasonló, bár szerencsére nem teljesen ugyanolyan helyzet állt elő, mint anno a síelésnél. Csak a szereposztás volt más.

A túra előtti éjszaka nem tudtam aludni. Előtte találkoztam Á-val, és azt hittem úgy éreztem vége. Nekünk van végünk. Mert mégiscsak igaz, hogy azért tudtunk olyan jóban lenni, mert akart tőlem valamit. Feküdtem az ágyban, és járt az agyam. Akkor azt mondtam, annál a helyzetnél nem lehet rosszabb. Lehet bebizonyosodik, hogy mégis...?

Arra gondoltam, hogy szeretem. Szeretem azt, amilyen. Szeretek vele lenni, mert ad valamit hozzám, amitől jobb leszek. Ennyi.
Aztán eszembe jutott mit szokott anya mindig mondani. "Akit szeretsz, azt elengeded. Az az igazi szeretet."
Én szeretem. És ha neki így jó, akkor a legjobb ami tehetek, hogy tiszteletben tartom a döntését. Hiszen nekem is az a jó, ha ő boldog.
Elég nagylány vagyok már.


Az együtt töltött napok azonban tanulságosak voltak.
Amikor ott voltunk a nagymamájánál, egy kicsit bepillanthattunk a gyerekkorába. Vagy a lelkébe? Nem is tudom. De mesélt. Megmutatta. Magától. Megkaptam azt a nyitottságot, amit az együtt töltött idő alatt úgy hiányoltam.

És kiderült, továbbra is van "mi".

Most erre mit mondjak? Köszönöm. Köszönöm, hogy nem kellett egy szuper embert elveszítenem butaságok miatt. Egy barátot.

P. pedig tök aranyos. Eddig nem nagyon ismertem (még most sem merném állítani, hogy igen), de mindenképpen ígéretes játékos. :D


Egy ismétlés majd remélem befigyel srácok! :)

Sült paradicsomos fordított pite

Avagy a "szuperszendvics". (A balatoni első vacsinkon kóstolták a fiúk, és állításuk szerint nem volt rossz. Hmm, még ilyent sem mondtak soha a tortáimon/sütiken kívül bármire. De Á. kezdte el így hívni, miutána könnyebb szállíthatóság érdekében a paradicsomos részével össze kellett fordítanom.)
Vagy nevezhetném tarte tatinnak is, de nem teszem, mert ugyan alul van a teteje, de karamelles rétegnek se híre se hamva, mivel nem voltam hajlandó megdobni az amúgy is isteni ízű (és színű) picuri paradicsomokat és az étel kalóriatartalmát mindenféle extra adag cukrokkal.


De ami biztos: a színes külső mindent elmond, a belseje sem takar sokkal többet.
Csak egy kis paradicsompürét.
Meg tökmagot.
És egy uborkás tésztát.

Elkészítés: 
Végy egy tetszőleges/kedvenc pitetésztát. 

Tekintve, hogy nekem ilyen nincs, jobb híján összedobtam egyet a kezem ügyébe akadó dolgokból. Meglepően jó lett.

Tettem bele 10 dkg hideg tk. lisztet, 3 púpos teáskanál hideg pálmazsírt, 2 csipet sót, 1 teáskanál szódabikarbónát, és egy 10 cm hosszú hideg kígyóuborkát lereszelve. Ezt gyorsan összegyurmáztam, hűtőbe tettem.

Fogj egy  18 centis kapcsos tortaformát, és béleld ki csak az alját sütőpapírral.
Ezután moss meg (és töröld meg jól) 25 dkg apró szemű koktélparadicsomot (fontos, hogy tényleg jó íze legyen, mert EZ az, amidominál), rendezd el a forma aljában úgy, hogy minél kevesebb hely maradjon közöttük. Locsold meg olívaolajjal, szórd meg nagyszemű sóval, fehérborssal és őrölt fehér mustármaggal.

Tedd 240 fokos sütőbe - legjobb a grillfunkció, és süsd 15 percig, míg nem kap egy szép feketéscsíkos színt. 

Itt vedd ki, és mérsékeld a sütőt 175 fokra.

A paradicsomok tetejére kenj 3 evőkanál paradicsompürét, ezt szórd meg 5 levél apróra vágott bazsalikommal. (Itt a szárított is jó, egyrészt mert nem látszik, másrésztpedig a püré szépen átitatja.) Ossz el rajta igazságosan 1 nagy marék tökmagot, majd fedd be a körré nyújtott tésztalappal.

Ismét süsd 20-25 percig, majd hagyd kihűlni. Válaszd le a forma szélét, óvatosan fordítsd meg a pitét egy tányér segítségével, és húzd le a sütőpapírt.

Tálaláskor bazsalikomlevelekkel díszíthető.

Rizslapok céklás - kukoricás töltelékkel

Én mondtam, hogy legyünk barátok.
Nem akarta.
Akkor Én javasoltam, hogy érezzük magunkat jól. Minden helyzetben. Mindenkivel. Együtt, de mégsem teljesen. Kötöttségek nélkül.
Beleegyezett.

Ez történt 4 hónappal ezelőtt.
Én bezárkóztam. Jött az érettségi, stressz, semmi kedvem nem volt bulizni. De még emberekkel lenni sem. Fiútémában pedig különösen érzékeny lettem: a lehető legjobban körbebástyáztam magam. Egy nagyon vastag fallal, amit jelenleg belülről vastagítok. Annak ellenére, hogy érzem: a hely egyre szűkebb.
Ezzel szemben ő meglepően jól ráérzett a dolog lényegére. Mindig máshol, mindig mással. (Sajnos a legtöbbről (vagy talán az összesről) tudok. Így, vagy úgy, de eljutott az infó.)

Mi pedig találkozunk. Hol többet, hol kevesebbet. Hozzátenném, hogy mint 2 barát, mert valahol így is van, de... ez nem fedi a teljes igazságot. Mert nem olyan, mintha "csak egy barátommal" lennék. Nem. Ott van az a valami, amitől más lesz minden.

Méghozzá iszonyú bonyolult.

Amikor semmi sem az, aminek látszik.

Amikor a szavak mögött több van, mint amit valójában jelentenek.

Amikor egy-egy pillantásban mondatok sűrűsödnek össze.

Amikor egy érintés felér egy villámcsapással.

Amikor a másik illata beköltözik az orrodba.

 Nem tudom elengedni.

                                                                                                              De vajon meggtartani...?

"Ha nem akarsz mindent, mind a tiéd lesz."
Ezt a kis mondatot nemrégiben olvastam. Jól hangzik, de az igazságtartalma egyenlőre a kérdéses kategóriában van.

Nem úgy, mint a rizstésztalap. Már parkol egy ideje a szekrényben (hol Velencén, hol itthon), de a kipróbálásig csak most jutottam. Aggodalom volt egy pici: vajon tényleg elég neki az áztatás? Nem fog összeragadni? Úgy marad ha összetekerem?

A válasz? Igen, nem és igen.

De azt javaslom, inkább próbáljátok ki. Bármilyen töltelékkel. Hogy ez éppen ezzel a rózsaszín szépséggel készült, csak annak köszönhető, hogy mindkét összetevőjét imádom (hogy a fokhagymáról ne is beszéljünk), illetve gyakran készítem csak úgy "natúran" = önmagában is. 

Hozzávalók 2 személyre:

1 kis fej cékla

2 nagy cső kukorica

olívaolaj

vöröshagyma

1 duci gerezd fokhagyma

2 teáskanál köménymag

só, fehérbors

2 evőkanál sótlan pisztácia durvára vágva

8 db rizstésztalap

A hagymát apróra vágjuk, és egy pici olívaolajon elkezdjük megpirítani. Már viszonylag az elején hozzáadjuk a levágott kukoricaszemeket, és a céklát is, együtt sütjük tovább. Az a jó, ha már láthatóan is megsülnek egy kissé. Ekkor engedjük fel 1 dl vízzel, és letakarva hagyjuk "puhára főni."

Amikor eltűnt a nedvesség, keverjük hozzá a szétnyomkodott fokhagymát és a köménymagot. Ismét pirítsuk. Ha jónak ítéljük vegyük le a tűzről, ízesítsük sóval, borssal és hagyjuk picit hűlni.

A rizstésztalapot tegyük egy lapos tányérba. Öntsünk rá annyi meleg/ még nem forró vizet, hogy ellepje, és várjunk nagyjából 40 másodpercet. Akkor jó ha teljesen átlátszóvá válik a színe. Így tegyük "használhatóvá" őket, egyesével, különben összeragadnak. 

Fontos: minden áztatás után cseréljünk teljesen vizet!!!

A puha tésztakarikát óvatoskodjuk át egy másik tányérra, tegyünk bele tölteléket, szórjuk meg a pisztáciamorzsával, majd tekerjük fel, minden oldalát kissé behajtva.

Tálaláskor szerintem szuper meglocsolni egy kis joghurttal (bár akkor már nem vegán kategóriába esik), igazán felfrissíti az ízeit.

Vegán csokis muffin szedres - vaníliás vegán kölesfagyival

Biciklizés közben eltekertem egy régi barátnőm mellett. 
18 éves.
Egy kopasz fiatal férfival sétált. Meg egy babakocsival. 
Rám nézett, majd elfordította a fejét. 
Pedig megismert.


Nem azért írtam, hogy ítélkezzek. Ha akarnék se tehetném. Egész egyszerűen nincs jogom hozzá.
Nem ismerem az életét. Nem tudom mi zajlik a lelkében. Mit érzett akkor. Mit érez most.
Ennek ellenére furcsa visszagondolni, hogy 10 évesen együtt ettük a krumplis tésztát a konyhájukban. Uborkasalátával.
Most meg? Itt áll érettségi nélkül.
Egy kisbabával.

Hiszek abban, hogy vannak sorsszerű találkozások.

Találkozások, amelyeknek célja, hogy elgondolkodjunk az életünkön.* Mérlegeljünk. Lássuk magunk előtt, hogy hova tartunk. És honnan jöttünk.

*Vagy megköszönjük, hogy hova pottyantott a gólya.

Tudom-tudom.
Muffin. (De azért ez inkább egy cupcake-re hajaz.)
De ez a legegyszerűbb módja annak, ha az ember kicsiben süt. Annyira kicsiben.
Meg a leglogikusabbnak is tűnő, ha be akarjuk osztani a dolgokat. Egy nap, egy muffin.

Sajnos engem ez nem akadályoz meg abban, hogy egymás után kettőt is eltüntessek.

Mentség? Nincs. Ha csak az nem, hogy ezek pici muffinkák.



Hozzávalók 5 db-hoz:

1 dl tk. liszt

2 nagy evőkanál tönkölykorpa

1 evőkanál nyírfacukor

1 puha banán (szétnyomkodva)

2 nagy evőkanál keserűkakaópor

fél teáskanál szódabikarbóna

1 csipet só

1 evőkanál pirított kókuszreszelék

1 evőkanál olívaolaj

1 evőkanál borecet

1,5 dl forró víz

0,5 dl erős kávé

Előmelegítjük a sütőt 180 fokra.

Először összedolgozzuk a száraz összetevőket, külön a nedveseket, majd a kettőt egybe. Igazságosan elosztjuk az 5 muffinpapírban, majd kb. 17 perc alatt megsütjük. Ne süssük túl.

Forrás: Joylicious



Hagyjuk őket teljesen kihűlni. Ekkor fogjuk a muffinokat, és egyesével mindegyiknek a közepéből kifúrunk egy nagyobb adag tésztát. Hogy ki mekkorát az opcionális, én nagyot szoktam, szeretem ha sok a töltelék. A tésztáját is ennek megfelelően alakítom, szinte alig van benne cukor, így bőven elbírja a lekvárt.

Tehát ezeket a lyukakat megtöltjük:levendulás-rózsaborsos eperlekvárral.
Isteni.
Én egy jó részét csak így ettem.

De ha egy látványos kis uzsonnára vágyunk, érdemes megturbózni fagyival. Méghozzá ezzel a fantasztikus vegán fagyival, aminek a receptjét (remélem) sikerül is hamarosan megmutatnom. Ugyan a fotóalanyok már jó ideje a mélyhűtőben sínlődnek, és egy darabig még ott is fognak, de minden tőlem telhetőt megteszek.