így meg úgy. most éppen így.

Van, amikor minden összejön. 
De úgy tényleg minden. Sok pici apróság, amik önmagukban nem jelentenének feltétlenül problémát, együtt azonban már kiverik a biztosítékot.

Néhány nappal ezelőtt pont így volt.

A szívrohamközeli ébredés, a délelőtti kilátástalan (és már mindennapos) állásböngészés, az elmaradt spanyolóra, a legkedvencebb kávéfőzőm eltörése, és úgy általában: az alaphangulatom sem +100-ról indult. Ennek a történetnek a betetőzése volt az esti sportfoglalkozás. 

Nagyjából egész nap iszonyúan fájt a fejem. Nem éles hasogató fájdalmat, hanem azt a tompa, egyenletes nyomást éreztem, aminek általában jót szokott tenni a figyelemeltereléses "kimozgatás”.

Általában.

Na, ez most szerencsére pont egy kivétel volt. Az óraválasztással egyetemben.

Sokszor megyek teljesen ismeretlen foglalkozásokra, de még sohasem csalódtam.

Ezidáig. A dance aerobic kifejezés nem teljesen azt takarta, amire számítottam. Ráadásul a minden órán új koreográfia se stimmelt teljesen, mert a 6 főből 3 tökéletesen tudta.

Számomra a jobb és bal oldal megkülönböztetése problémát okoz. Alapjáraton. Ebből kifolyólag pedig bármilyen bonyolultabb mozdulatsor elsajátításához időre van szükségem. Lassításra. Hiába csináljuk meg 50-szer gyorsan, nem fogom jobban tudni.

A mozdulataim egyre lassabbak lettek, a lépések összemosódtak. A testemben bujkáló feszültség lassan, de biztosan kezdett elviselhetetlenné fokozódni.

Éreztem a pillanatot, amikor feladtam. A testem még ott volt, de lélekben már egészen máshol jártam. 

Az ügyetlenségem eszembe juttatta az összes sikertelenségem. Az életem.

Hogy gyakorlatilag semmi sincsen amit fel tudnék mutatni. Hogy hiába próbálok állást találni, nem sikerül. Hogy egyszer nyílok meg valakinek őszintén, otthagy. Hogy azokról a dolgokról, amiket a magaménak gondoltam, amiben a jövőmet szerettem volna látni, kiderül, hogy hamisak. Hogy nem az én történetem szereplői.

Még soha életemben nem mentem ki foglalkozásról. Az az alapelvem, hogy ha már fizettem érte, akkor végigcsinálom, legfeljebb nem megyek többet.

Most nem ment. 

A sírás fojtogatott. Tudtam, hogy ha nem szeretnék kíváncsiskodó kérdéseket, mielőbb el kell hagynom a termet. Az öltözőig bírtam.

A szekrényem kipakolása közben már folytak a könnyeim. Összeharaptam a számat, és az égre emeltem a tekintetem. Annyira szürreális volt az egész, hogy legszívesebben felnevettem volna.
Miért is sírok tulajdonképpen? 

Fogalmam sem volt. De tényleg. Egyetlen normális, de még nem normális indokot sem tudtam volna felsorolni. Egyszerűen csak kellett. 

Fogtam a cuccaim, és anélkül, hogy átöltöztem volna, elrohantam. CSak egy dolog volt a fejemben: menni, menni, menni. Nem számított hova: térre volt szükségem.
És mozgásra.
Fizikai terhelést akartam. Azt érezni, hogy már nem tudok elég levegőt venni. Hogy az izmaim egy egységként feszülnek meg.
A futással kettős viszonyom van. Amilyen meglepően jól tud esni néha, annál többször élem meg a legdurvább kínzásként. Talán pont ezért akartam - a mazochizmus sohasem állt távol tőlem.

Nekiindultam. Egy szál sporttopban, bele a sötét estébe.
Az elején még éreztem a hideget, de a fejemben lévő forróság erősebbnek bizonyult. Nem foglalkoztam a szembejövők furcsálló tekintetével. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem számít semmi.
Úgy futottam, mintha nem lenne holnap.

Nagyjából fél óra kellett. 
Fél óra, és helyreállt a világ rendje. A jól ismert utálat felülkerekedett a feszültségen. 

60 / 365 - VKF. különkiadás

vegán rizspuding mazsolával

Amikor megláttam, hogy Écibarátnőmnél landolt a VKF (Vigyázz, Kész, Főzz!) staféta, azonnal elhatároztam, hogy életemben egyszer (és valószínűleg utoljára) megemberelem magam, és részt veszek a játékban, annak ellenére, hogy nálam törvényszerűen úgy működnek ezek a dolgok, hogy ha kötelezően kell valamit csinálnom, az agyam megmakacsolja magát, használhatatlan leszek, és lemaradok az egészről. 
Amikor nekiálltam megcsinálni, még úgy gondoltam, hogy szeretem a tofut, de azért elhatároztam, hogy jófej leszek és kiemelem, mert mint tudjuk, erősen megosztó alapanyag, és nehogy már utólag csalódjanak azok, akik esetleg nem kedvelik. Aztán a kóstoláskor kiderült, hogy én is ebbe a kategóriába tartozom. Ami igen furcsa, mert eddig semmi bajom nem volt vele. Talán a turmixolás. 
Ezek után furcsának tűnhet, hogy miért teszek közzé mégis olyan receptet, amit jómagam képtelen voltam megenni, de ezen lépjünk túl, és tudjuk be az én hiányosságomnak. Másrészt meg az ember csinál furcsa dolgokat.



1,5 csésze főtt rizs (éljen a maradékhasznosítás)
150 g tofu
3/4 csésze rizstej
1/4 csésze rizsszirup
1 teáskanálnyi kínai ötfűszer (vagy mézeskalácskeverék)
1 teáskanál vaníliakivonat
nagy maréknyi mazsola

A hozzávalókat a mazsola kivételével turmixoljuk össze, az utóbbit ezután keverjük bele. Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Vékonyan kenjünk ki olajjal egy sütőtálat (kihangsúlyoznám, hogy 3-4 ujjnyival legalább legyen magasabb, mint a massza, mert a sülés közben nagyon megpuffad, és elképesztően gusztustalan dolog a kifolyt/odaégett tofus rizst takarítani), majd simítsuk bele a rizses krémet. Opcionálisan megszórhatjuk a tetejét fahéjjal/kínai keverékkel, esetleg barnacukorral, de nyilván enélkül is süthető. Nagyjából 35-40 perc múlva vegyük ki a sütőből, és tálaljuk még melegen, hideg rizstejjel és egy kevés rizssziruppal leöntve.

Az eredeti recept a Happyolks blogon található

59 / 365

magvas kenyér törökmogyoróvajjal és almával, zöldteás mogyorós kókuszfagyi, csokitea

A kora reggeli jóga után egyszerűen jár egy kis kényeztetés. A koránkelésért, meg... amúgy is. Azzal a rengeteg törökmogyoróval... igazi bajnokok reggelije.

58 / 365

vérnarancsszeletek, tükörtojás, kávé
A tükörtojáskészítő technikám igen komoly előrelépést mutat a kezdetekhez képest... de még mindig van hova fejlődni. ;)

57 / 365

cseresznye, mogyorós-fügés kenyérgranola, kávé
Az apától megérkezésem örömére kapott rózsa. 13 nap napja. Ez a szeretet hatalma. 

Kettőn áll a vásár

Néha azt érzem, hogy csak akarni kell. 

Hogy a világ a lehetőségek korlátlan tárháza, és a korlátokat egyedül önmagunkanak szabjuk. A kishitűségünkkel, a félemeinkkel.

De vannak helyzetek, amikor azt tapasztalom, hogy a dolgok menetére semmi befolyásunk nincsen. 

Vegyük csak a párkapcsolatotokat. 

Nem irányíthatunk egy másik embert. Nem befolyásolhatjuk az érzelmeit. Vagy szeret minket, vagy nem. Vagy akar minket, vagy nem. 

Én mindent irányítani szeretnék. Megszoktam, hogy a dolgok általában úgy történnek, ahogyan én azt elképzelem, és ezért a legtöbb esetben mindent meg is teszek. 

Itt megakadtam. 

Szembesülnöm kellett azzal, hogy nem tudom a másikat irányítani. Hogy érzései vannak. Önálló gondolatai.

Minden kapcsolathoz 2 ember kell. És ha az egyik nem partner benne, a másik semmit sem tehet. Csak azt, hogy elfogadja.

Talán ezért nem értek a párkapcsolatokhoz. 

Mert nem tudom elfogadni, hogy a dolgok nem csak rajtam múlnak. Hogy van, amire nem tudok nyomást  gyakorolni. Hogy igenis, ki kell engednem a kezemből az irányítást. Legalább félig. 

Hiába hisszük azt, hogy valami tökéletes lesz, ha ez a kép csak a mi fejünkben él.

Hiba lenne az, hogy valaki vágyik egy társra?

Valakire, akivel megoszthatja az életét?

Mostanában már a csapból is az önmegvalósítás folyik. Hogy keressük meg önmagunkat, kövessük az álmainkat, tanuljunk megállni a saját lábunkon.

Szép gondolat, kétségkívül. De sajnos azt látom, hogy a hatalmas énkeresés közepette hajlamosak vagyunk elfelejtkezni a tényről, hogy ez nem az egyedüllétről szól. Mert aki igazán autonóm, az egy másik ember mellett is meg tudja őrizni a függetlenségét. Mert nem bűn az, ha kötődni szeretnénk. Emberek vagyunk. A valahova tartozás genetikusan belénk van kódolva. 

Ez a mostani egyedüllét már nem ugyanolyan, mint a régi. Akkor jó volt. Élveztem, mert ezt akartam. Erre vágytam.
Most viszont már nem szeretem. Eljutottam arra a pontra, hogy szükségem van valakire. Nem azért, mert önmagam kevés lennék, hanem azért, hogy mással több is legyek. Nehéz elmagyarázni, de így van. Ezt érzem. Elhatároztam, hogy figyelek a testem üzeneteire, és most nagyon azt érzem, hogy jelez. A hiányt. Annyira, hogy már önmagam számára is meg tudom fogalmazni. Súlyos.

Egyik este álltam a fürdőszobában, és miután kibontottam a hajam, még visszafordultam, egy kevés kézkrémért. Rápillantottam a tükörre, és egy pillanatra megálltam. Egy kicsit kócos, fáradt, pizsamás lány nézett vissza az üvegből, de szépnek láttam. Őszintén szépnek. És ez nagyon jó érzés volt. Furcsa, de jó. Nem szoktam ilyeneket gondolni.

Nem tudom hol rontom el.

Talán tényleg túl nagyok az elvárásaim? 

Pedig nem az "igazit" keresem. Mármint nem azt az igazit, akivel le akarom élni az életem, hanem valakit, akivel jól érzem magam. Most.

Hogy később mi lesz, az nem számít. Most nem.

56 / 365

meggyes joghurt, édesburgonyás-diós brownie, almaszeletek, mentatea
Tanulság1: 7 szem cseresznye nem csinál cseresznyésjoghurtot. De legalább rózsaszínűt igen. Tanulság2: a brownie nagyon finom. És gluténmentes. Tanulság3: a lakás fényviszonyai még mindig pont olyan rosszak ugyanolyanok, mint amikor elmentem.


Édesburgonyás-diós brownie
2 csésze finomra reszelt édesburgonya
2 tojás
1/3 csésze olívaolaj
1/3 csésze + 1 nagy evőkanál méz
2/3 csésze kókuszreszelék
2 evőkanál rizsliszt
1/2 csésze durvára vágott, pirított dió
1 evőkanál őrölt lenmag
1/3 csésze kakaópor
1 csapott teáskanál szódabikarbóna
3 csipet fahéj
1 csipet só

Keverjük össze az édesburgonyát, tojást, olívaolajat és mézet. Egy másik tálban a száraz alapanyagokat: a kókuszreszeléket, rizslisztet, lenmagot, kakaóport, szódabikarbónát, fahéjat és a csipet sót. Vajazzunk-lisztezzünk (rizsliszttel!) ki egy kisméretű tepsit (az enyém 17x17 cm volt, ennek hiányában szerintem egy 18 cm-es tortaformával érdemes próbálkozni), és melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Keverjük a tésztába a durvára vágott diót, majd öntsük a formába.
Süssük nagyjából 20 percig, illetve addig, míg meg nem szilárdul a teteje, de még elég "benyomható" marad a tészta, ellenben a beleszúrt tű nyomán már nem vizes a tészta.


tipp: Ha van otthon, bátran keverjünk bele egy jó nagy maréknyi étcsokicseppet is!

receptötlet a Chantelle Grady blogról

55 / 365

 joghurt, mazsolás-magos müzli, banán, english breakfast tea
Imádom a virágokat. Megmosolyogtat, ha ránézek, és egyszerűen: boldoggá tesz. Egy cserépnyi tömény örömforrás.

búcsú

Ismeritek a mondást, miszerint egy pillangó szárnycsapása a Föld túloldalán képes egy tornádót elindítani?

Nos, velem valami hasonló történt. Egy gondolathurrikán. Csak nem egy pillangó, hanem egy ismeretlen kommentje indította el.

Olyan port kavart a lelkemben, hogy még magam is meglepődtem. Pedig nem akart bántani. Nem írt semmi támadót vagy provokatívat, az agyam mégis azonnal átkapcsolt védekező üzemmódba. Zakatolva elméleteket gyártott, amivel a saját igazamat védte. Azt az igazat, amit soha senki sem kérdőjelezett meg.

Rajtam kívül. 

Mert a feltételezések, amiket abban a pár mondatban láttam, egyedül a fejemben léteztek. Magamban kételkedtem.

“Ezért nehéz szembesülni a való élettel."

Ez nem a való élet.

Legalábbis nem az Én valós életem.

Az én életem nem az, hogy torkaszakadtukból ordító hároméveseket kergetek a házban minden egyes pelenkacserénél/ házelhagyásnál.

Az én életem nem az, hogy jó személyzetként mások után rendet rakok.

Az én életem nem az, hogy kiskamaszokkal veszekszem, hogy kapcsolják le a számítógépüket.

Az én életem nem az, hogy mások életéhez asszisztálok.

Igen, tudhattam volna előre. Hiszen mások mondták. Mondták, hogy ez nem könnyű, és monták azt is, hogy nem nekem való.

Nem hittem el. Mert rám százszázalékosan igaz, hogy csak a saját hibámból tanulok. A saját bőrömön kell megtapasztalnom, hogy elhiggyem. Vagy megcáfoljam. Mert erre is volt már példa.

Itt most nem ez lett. 

De nem bánom.

Se azt, hogy eljöttem, se azt, hogy kipróbáltam. Mert embertpróbáló 2 hónap volt ez, de rengeteget tanultam. Tapasztaltam.

Kellett. 

Sok mindenre rávilágított, mind a jelen életemben, mind a múltamban.

És igen, amikor a kedves ismerősök előállnak a “de a gyerekek annyira cukik” kezdetű mondatokkal szánakozva mosolygok a naivitásukon szálanként kezdem el kitépni az éppen csak vastagodó hajkoronám, mert igen, a gyerekek valóban nagyon cukik, ha az évente 4x megrendezett családi összejöveteleken találkozol velük, és ha fél/1 óra után meguntad őket, nyugodtan átmehetsz a szomszéd szobába legurítani egy pohár bort, vagy megenni egy sütit feszültségoldásként. Egyéb esetben minden szó helytálló a sátánitól az ijesztőig. Kis túlzással persze.

Jónéhány történet van a tarsolyomban, amivel bármilyen gyerekvállaláson gondolkodó nőt egy életre el tudnék riasztani, de egyrészt nem akarnék ilyet tenni, másrlszt pedig nem érezném tisztességesnek kiteregetni a családom magánéletét.

Igen, a családomét.

Mert olyanok. 

Mint az igazi. 

Szeretjük őket, de néha legszívesebben a lehető legmesszebbre teleportálnánk mindenkit. Komolyra fordítva a szót, még most is, minden egyes nap elcsodálkozom hogy lehetnek ennyire rendesek. Hogy hogyan tudnak velem ekkora szeretettel viselkedni. Mert ezt teszik.
Számomra ez egy csoda.

És ez jó. Örülök neki. Mert ez plusz egy dolog, amiért minden nap hálát adhatok. Még ha ez amúgy “normális” is, és csak azért érzem annyira furcsának, mert Limában nem így volt. Nem mondom, hogy nem szerettek, de mindig csak vendégnek éreztem magam. Egy kívülállónak. 

Itt családtag vagyok. 

Egy fizetett családtag, de ezt sohasem éreztetik velem. 

És emiatt én sem úgy kezelem magam. Ami abból a szempontból rossz, hogy amikor dühöngök, hogy már megint kiborították a gyerekek a teljes szekrénytartalmukat, és ezért nekem ismét rendet kell raknom, bizony emlékeztetnem kell magam, hogy ezért vagyok itt. Ezért kapom a fizetésemet. Ez a munkám.

Abból a szempontból viszont jó, hogy rugalmasan kezelem a feladataimat. Nem vezetek listát az elvégzendő és elvégzett tételekről, azt teszem, amit látom, hogy tennem kell. Nekem nem számít, hogy szombat van, ugyanúgy kipakolom a mosogatógépet, ha elsőnek tévedek a konyhába. Vagy felsöpröm a reggeli utáni morzsahegyeket. Vagy leolvasztom a fagyasztójukat. Vagy rendet rakok az ezer éve porosodó konyhaszekrényben. 
Mert nem kerül semmibe, és én is ugyanabban a házban élek. És mert kell a jó érzésemhez.

Ezek nekem nem munkák, a mindennapjaim alapvető része. Talán ezért is érzem úgy, hogy tulajdonképpen sohasem csinálok semmit, hiszen otthon ezeket akkor is megcsinálom, ha utána dolgozni megyek.

Rendbe akartam tenni a kertjüket.

Mikor ezt elmeséltem az előttem itt dolgozó lánynak, hatalmasra nyitotta a szemét.

 “Jézusom, ne csináld már, tegyél valamit magadért!

 De mégis mit?

 Nem tudom. Menj el futni, főzz, ülj ki a kertbe jógázni, de ne ezt.”

Ha tudta volna.

Ennek semmi köze nem volt hozzájuk. Csak rólam szólt. Mint mindig.

Arról, hogy muszáj volt valamit csinálnom, hogy ne őrüljek meg. 

Értitek?

Nem tudok megváltozni. Ugyanúgy magamat helyezem előtérbe, mint régen. Az, hogy ebben a helyzetben ez legtöbbször szerencsés kombinációkat adott ki, csupán a véletlen műve. Persze nem mondom, jó érzés, hogy mindenki el volt ájulva, hogy milyen gyönyörű lett, ráadásul még a szétesett kerítést is visszadrótoztam, ez nem számít. Vagy nem sokat.

Mert Peruban, ahol szintén nem volt a feladataim között, de kitakarítottam az egész lakást, és még annyit sem mondtak, hogy fapapucs, 2 nap múlva ugyanúgy megcsináltam. Mert kellett a lelkemnek.

Ez a teljes igazság.

Nem gondolnám, hogy félek a valós élettől… de a sajátomra van szükségem, hogy helyt tudjak benne állni.

A másik mondat, amin sokat gondolkoztam, az a következő.

“…a szüleid tényleg hatalmas szabadságot adtak neked és mellé óvó, támogató környezetet is (anyagilag is)."

Mindenki azt ad, amit tud. És igen, az én szüleim megadták nekem. 

A szabadságot, és az óvó környezetet. Meg az anyagiakat is. 

Mert meg tudták. 

Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz. Talán nincs is ilyen. Úgy nőttem fel ahogy, ezek tények. Nem tudok rajta változtatni. 

De nem is akarok. Mert nem lettem rossz ember. 

Soha nem éltem vissza a “körülményekkel”, és amennyire csak lehet, igyekszem a saját lábamon állni. 

Halkan hozzátenném azt is, hogy például ezt az utazást maximálisan saját zsebből finanszíroztam. És jobb így. Sokkal jobb. 

Egészen más érzés, ha a saját pénzét bukja el az ember.

Hálás vagyok. Őszintén hálás, hogy így nőhettem fel. 

Mert a felsoroltakon kívül még egy dolgot kaptam. Az egyik legfontosabbat.

Hitet.

Hogy merjek hinni az álmaimban. Merjek hinni magamban, merjek élni a lehetőségekkel. És sikerülni fog. 

Ez az, amit soha senki nem vehet el tőlem. Meg persze az emlékeket.




Azt hiszem ezzel a gondolattal búcsúzok. Hollandiától, Perutól, az átélt örömöktől és nehéz pillanatoktól, az elmúlt 2 hónaptól. A családomtól. Köszönöm, hogy itt lehettem. Hogy megismerhettelek titeket. Hogy a részese lehettem.

És várom az újat. A régi újat. 
Tiszta szívvel.