2011. március 31.

Exchange program in Hungary 6.

Mi az: zöld, isteni fokhagymás illata van, könnyen összetéveszthető a gyöngyvirággal, és nem utolsó sorban ma szerelembe estem vele? Na, na? És ha még annyit segítek, hogy van itthon egy óriási zacskóval, ami pontosan 68 dkg? Még mindig semmi?
Najó, akkor megmondom, a varázsszó: medvehagyma. Issteni. Szimpla vacak kis zöld levélkének néz ki, de olyan isteni íze van, hogy nagyon erős függőséget okoz. Kivéve a külföldieknél, mert ők csípősnek tartják. Legalábbis a mieink. Az én szerencsémre, mert így megkaptam az összes megmaradtat.
Ma délelőtt a Tarka Boci Biofarmon voltunk, ami a héten (nekem) az egyik legjobban tetszett. Mutogattak csomó növényt, sajtkészítést, vajköpülést, meg minden elképzelhetőt. Kóstoltunk növényi tejet, amire megkérdeztem, hogy mégis mennyiből lesz egy kancsónyi lötyi. Gondolkozott egy picit, hogy hát 1 csészéből (2 dl) kb. 1,7 liter (!) levet tudnak kinyerni. Gondoltátok volna? És ha ez igaz, akkor bennem felmerül a kérdés, hogy miért fut aranyáron az üzletekben a rizs-zab vagy szójatej? Persze-persze, kereslet-kínálat, és az üzlet. Tudom.
Nem utolsó sorban megvan, hogy mit szeretnék névnapomra. Lemondok a netbookról egy kézimalom javára. :D Na jó, ez ilyen formában nem igaz, mert szó sem volt netbookról, mert apa nem akarja. Hogy ha van laptop minek netbook. Nem érti, hogy mennyivel egyszerűbb azt cincálni mindenhova, mint a mostanit az összes felszerelésével. Eléggé szemléletes, ha azt mondom, hogy síeléskor az egész cuccom nem volt olyan nehéz, mint a laptoptáska?
A lényeg, hogy persze, nem olcsó egy ilyen, de magamat ismerve viszonylag gyorsan megtérül. Ja, most már újra a malomról beszélek. Mert elmondták, hogy a mai világban az egyik legnagyobb kamu a teljes kiőrlésű liszt. Mert ez a liszt akkor teljes kiőrlésű, mikor azt leőrlik. Aztán elszállítják a boltba, ahol csomó ideig álldogál a polcon, és elveszti az összes értékes tápanyagát, nyomelemét, meg mindent. Annyiban marad több a finomliszthez képest, hogy van benne egy kis korpa. Szóval kamu az egész. És én inkább eszek értékeset, mint kamus szemetet. Ennyi. (Ráadásul még az árát is behozza, mert a tönkölyliszt egy Sparban pl. majdnem 1000 forint. Az más kérdés, hogy 540-ért vásárolom a bioboltban. De pl. magot venni még ennél is olcsóbb. És tádámm, már is kész az Igazi Teljes kiőrlésű cucc.)

Aztán, hogy ne csak gasztronomizáljak, megemlíteném, hogy a Sobri Jóska Kalandpark is szuper. De nagybetűkkel. Jó 2 óráig ott mászkáltam azokon a drótpályákon, és hát leizzadtam, mit ne mondjak. Bár büszke vagyok magamra, mert az első átcsúszásnál alig mertem elindulni, de legyőztem a félelmeimet, és belejöttem. :) Alig lehetett leszedni.
Meg összebratyiztam a görög csoporttal, amikor beszorultam közéjük. Alapból szimpatikusak voltak, de most még inkább a szívembe zártam őket. Nem túlzok, ha azt mondom, rájuk nézek, és megjelenik a szemem előtt egy csomó hófehér, kék ablakos ház, meg egy zacskó feta olajbogyóval. Annyira görögök, hogy az hihetetlen! És nagyon szépek. De tényleg. A legtöbbjük göndör, és ha a lábuk helyére odaillesztenénk egy uszonyt, kész is a tökéletes hableány. Hihetetlen. A probléma, hogy ennek nagyon is tudatában vannak. Van 2 olyan csaj, hogy esedezve visszavonom az összes eddig kiosztott kurvamegnevezést, és rájuk aggatom. MINDET. Beszarás, hogy mit le nem művelnek. De visszatérve a görög témára :) a viselkedésük is teljesen olyan. Mint egy nagy család. Ha valaki mond egy mondatot, akkor összeülnek kupaktanácsba, és fél órán keresztül magyarázzák egymásnak. Piszokerős hangjuk van, és folyton drámáznak. De tényleg, mindenen. Olyan tipikus mediterrán temperamentum, amikor egy olyan eset után, amin te lazán átsiklasz, ők fél óráig Dios Mío-znak, maximális hangerőn. De senkit sem hagynak cserben. Sem maguk között, sem mást, akit bevettek a "kis családba". Így lettem egy fél órára görög kishúg. 

A saját kis környezetemben már ennyire nem vidám a helyzet, pl. fogalmam sincsen, hogy Thijs most melyik kocsmában iszik, vagy kinek szívja ki a nyakát, de nem is érdekel, az az igazság. A lényeg, hogy jól érzi magát, és én is. 
Van ennél tökéletesebb helyzet?  *


*Mondjam, hogy van? :P
Bután hangozhat, de meglepően kielégítő egy beszélgetés. És sohasem gondoltam volna, hogy egy ilyen kijelentést megérek.
Nem feltétlenül örülök neki, mert szeretem a vad temperamentumomat, de azért jó. Bár igazából csakis Ákos miatt. 

Kinder Paradiso

Egy bolti édesség háziasan. Finom, bár engem személy szerint nem emlékeztet a boltira. Másrészről meg az a véleményem, hogy nem lehet őket rendesen lekopizni, mivel annyi tartósítószer, adalékanyag és ízfokozó van bennük, hogy nagyon. És az a jó kis piskóta sem magától lesz olyan isteni olvadós...Viszont ha már így nevezték el, én nem nevezem át. Mert mi lehetne? Vaníliás-rumos krémes? Elég gáz. És mivel az eredeti recepttel ellentétben egy jó adag rumot is öntöttem a krémbe, a kinder kategóriából átemelkedett a felnőttbe.


Hozzávalók: 4 tojás
                    15 dkg cukor
                    13 dkg liszt
                    10 dkg puha vaj
                    1 csipet só
                    1 evőkanál sütőpor
                    1 citrom reszelt héja
                 
A tojásfehérjét egy csipet sóval kemény habbá verjük, majd felhasználásig hűtőbe tesszük. A tojásfehérjét a cukorral fehéredésig keverjük, majd hozzáadjuk a vajat, sót, és a lisztet apránként szitálva. A fehérjehabot apránként, óvatosan beleforgatjuk.
Nagy tepsibe sütőpapírt terítünk, és egyenletesen rákenjük a masszát.
Előmelegített 180 fokos sütőben körülbelül 20 perc alatt készre sütjük, majd hagyjuk kihűlni.

                   2,5 dl tej
                   6 dkg cukor
                  2 vaníliáscukor
                  3 csapott evőkanál liszt
                  1 dl habtejszín
                  2 evőkanál rum

A tejet elkeverjük a cukrokkal és liszttel csomómentesen, majd folyamatos kevergetés mellett sűrűre főzzük. Fontos, hogy teljesen kihűljön, mert ha melegen összekerül a tejszínhabbal, akkor az elveszti formatartó hatását. A habtejszínt egy kiskanál porcukorral kemény habbé verjük, majd hozzáadjuk a kihűlt főzött krémet, és együtt simára keverjük. Legvégül a rumot is belevegyítjük.

A piskótát kettévágjuk, megtöltjük a krémmel, majd hűtőbe tesszük egy éjszakára.
Másnap már szépen szeletelhető, és az esztétikusabb összhatásért, a tetejét hintsük be porcukorral.

                                                                A recept azt hiszem Andi Konyhájából.

2011. március 30.

A mai estéért beírtam egy hatalmas pirospontot a képzeletbeli ellenőrzőmbe. Kibírtam, ott voltam, annak ellenére, hogy mennyire utálom. Az idióta embereket, a sok részeg kurvát, amikor nekem nyomják a cigijüket, a koszt, füstöt és a beszívott hangulatot.
Együtt táncoltam olyan emberekkel akiket nem szeretek, olyan zenére amit szintén nem szeretek.
Ez azért elég erős akaraterőre vall, nem?

Csak sajnos az az érzésem, hogy ha a srácom elmegy, muszáj lesz óriás takarítást végrehajtanom a szobámon. Ugyanis megvannak az előnyei annak, ha ő reggel fürdik, én meg este, de baromira zavar a gondolat, hogy az összes füst, kosz meg minden idegen baci bekerül az ágyamba. Oda, ahova ha nem fürdök meg, nem fekszem be. Plusz van egy külön partiplédem is, az ilyen alkalmakra. Van is egy szaga, nem mondom.

Bár az az igazság, hogy kb. az tartotta bennem a lelket végig, hogy na majd ha hazajövök, talán vár valami jobb. Hát, nem így lett. De legalább aludhatok. Ha tudok, mert az egész estés rágózás után asszem izomlázat kapott az állkapcsom. Hogy mozgatni egy kínszenvedés, az tuti.


Exchange program in Hungary 5.

Jót tesz nekem ez a csereprogram. Elvonja a figyelmemet a kajálásról. Már jó pár napja úgy nyúlok be a hűtőnkben, mintha a talált tárgyak osztályán keresgélnék. Most is csak akkor merült fel bennem a kajahiány problematikája, mikor este fél 7-kor elindultam a kutyával csavarogni. Rászoktam a Lipóti tönkölykiflijére, mert kicsi, finom, és tönkölyből van, csomó maggal megspékelve. Fasza. A Lipóti 6-kor bezárt. Így a Lux felé vettem az irányt, ahol durva pofonként ért, mikor közölték, hogy semmilyen teljes kiőrlésű termékük nincsen. Jólvan, majd eszek reggelire is ebédet, kibírom. Ezzel nyugtatgattam magam. Majd miközben szidtam az összes rohadt boltot, hogy sehol nincsen olyan amit megennék, (bezzeg Pesten) eszembe jutott, hogy mintha valahol a lakótelepen lenne egy nagyobb Lipóti. És volt! Ráadásul nyitva. Csak óriási volt a sor. Konkrétan kilógott a boltból. Megálltam, mire egy bácsi rögtön szóba elegyedett velem. Beszélgettem nagy udvariasan, majd mikor már 5 perce ott álltam, és nem haladt a sor, megkérdeztem, hogy mi is van. Rám nézett értetlenkedve, hogy hát az akció. Kicsit kérdőn nézhettem, mert azonnal megmagyarázta, hogy hát arra várnak, hogy 7 óra legyen, és akkor indul az egyet fizet kettőt kap. Mikor kérdeztem, hogy tényleg, visszakérdezett, hogy nem arra jöttem?  Mondom, csak szimplán vásárolni. Nagy szívélyesen előretessékelt, hogy akkor menjek. A hosszú sor elejébe. Nagy okosan még feltettem a kérdést, hogy de a többiek? Aztán kiderült, hogy mindenki a hetet várja. Fogalmam sem volt hány óra lehetett, de tisztára mint az orvosi rendelőben. Oda kell menni sokkal előbb, hogy időben sorra kerülj. Itt meg, hogy kapj cuccot. Nagyon csúnyán nézhettek, mikor odaálltam a pulthoz. Cikis is volt, mintha én lennék Miss Gazdag lennék, ők meg mind várnak az olcsóbbra. Jó, többségben nyugdíjasok voltak, akiknek ez fontos. Meg idejük is van.
Ha már most ez van, mi lesz 50 év múlva?


Útban a Pelikán udvarba találkoztam Lilivel. Olyan jó volt! Meg se ismertem a napszemüvegben először. Rögtön a fiús sztorival kezdtem, persze, hiszen lány. Hogy milyen boldog, hogy én az vagyok. Csak vigyorogtam, mint akire odafestették. Pedig belül nem ilyen tökéletes a helyzet. 
Elhatároztam ugyanis, hogy most az egyszer lány leszek. Aki megvárja amíg a fiú intézi a dolgokat, meg udvarol, meg ilyenek. Tudjátok, olyan hagyományosan.
Szóval olyan leszek, mint egy igazi lányos lány. Kiélvezem a nőiesség előnyeit. Ami nem merül ki abban, hogy az összes bunkó bebámul a dekoltázsomba.
De nem tudom mi van. Ülni kell, és várni? Imádok vele beszélgetni, és mindenki azt mondja, hogy ez a normális, csak...találkozni mikor szoktak az emberek? Később?
Jó lenne, ha valaki megmondaná, mert elég ciki lenne, ha ezt is a gúglin kéne megkeresnem. Mint mindent.

2011. március 29.

Fahéjas-gyömbéres zabkeksz

A mai boldogsághormon. Reggel direkt emiatt keltem fel korábban, mert úgy éreztem, hogy ennyit muszáj megtennem. Magamért. A boldogságomért. Hogy pótoljam a tegnap elfogyott kekszemet. A sütés öröméért.
És milyen jól tettem!* Összerakni kevesebb, mint 5 perc, megsütni még 12. És milyen finom! Az egyszerűség gyönyörködtet.

*Nem tudhattam, hogy a mai napon nem fog írni. Anya persze rögtön megfejtette, hogy miért vagyok ilyen kirobbanóan szurkálódós kedvemben. Tessék, már ennyi kiveri nálam a biztosítékot. Labilis lennék? Inkább fáradt. A napi 5-6 óra alvás így szombat óta erősen kiveszi az energiáimat. Apa kérdezte is, hogy na, akkor boldog vagyok végre? Mire mondtam, hogy nem. Nevetett, hogy hát? Fáradtság? Most mit mondjak? Igen. Persze.
Azért halkan hozzátenném, hogy van ami még ilyenkor is fel tud tölteni. Csak szünetelteti magát.


Hozzávalók: 1,75 dl tönkölypehely
                       0,7 dl tönkölyliszt
                       1 púpos kávéskanál fahéj
                       fél kávéskanál reszelt gyömbér
                       fél rúd vanília
                       1 kávéskanál szódabikarbóna
                       4 kávéskanál xilit
                       csipet só
                       2 zöld banán

A sütőt előmelegítjük 180 fokra.
A tönkölypelyhet száraz serpenyőben kissé megpirítjuk. Összekeverjük a száraz hozzávalókat, majd a banánokat belemorzsoljuk, és jól elkeverjük. Úgy nyomkodjuk szét a banánokat, hogy a feladata, hogy összefogja a sütit. Kézzel formázzunk 2 diónyi gombócokat, majd sütőpapíros tepsin formázzunk belőlük kekszeket.
Körülbelül 10-15 perc alatt készre sülnek.
                                                         
                                                           12 db kisebb keksz lesz.
Az ötlet a Shape magazinból.

Exchange program in Hungary 4.

Ma már nem vállaltam be a kocsmázást. Jelenleg a még visszafordíthatóan szar állapotban vagyok, és örülnék ha sikerülne elcsípni. Szeretném megérni a pénteket. bár hajnali háromig...nem lesz semmi. Valaki jöhetne szórakoztatni. :P
2 busszal felvonultunk Pestre. A Semmelweis Múzeum tökéletes választás, csak nem egy csapat 15-16 éves külföldinek. Mert kezdjük ott, hogy sehol egy angol felirat. Minden magyarul, teletűzdelve olvashatatlan szakkifejezésekkel, meg egy iszonyúan akcentusos visítozó nővel. Aztán folytassuk ott, hogy szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a száz fős csoportunkból ki érdeklődik ilyen irányban. Úgyhogy a dolog erős bukta.
Az Aquaworld már nagyobb népszerűségnek örvendett, gondolom nem kell részleteznem a siker okait. A hely gyönyörű, a csúszdák szuperek, és a belépődíj is nagyon jutányos. Nem tudom mikor épülhetett, de kívülről és belülről is a frissennyílt hatást kelti. Egy apró porszem került csak a gépezetbe, bár az szerencsére csak engem sújtott. Hosszas vacillálás, testtakargatás után ugyanis elindultunk, hogy akkor megnézzük A csúszdákat. Sajnos elvonta a figyelmem egy apróbb, kisgyerekekre méretezett, majd A Hagyma Csúszda. A név nem tudom honnan ered, a lényeg, hogy vezet egy vékony cső, a csúszda, egy óriási gömbbe, aminek a közepén esik ki a vállalkozó kedvű delikvens. Idáig még én is eljutottam, (bár elvileg abban a gömböcben is tovább kellett volna kerengenem) csak miután belezuhantam a vízbe, nem tudtam, hogy merre meddig. Még a csúszás előtt alaposan szemügyre vettem kívülről a szerkezetet, és valamiért az az emlék maradt meg, hogy ki kell úszni, mert bentről ömlik kifelé a víz. Ennek a hatására, elkezdtem úszni mint az őrült, és a nagy igyekvésben tiszta erőből beleúsztam a falba. A fél fejem lezsibbadt, gondolkodni sem tudtam. Elkezdtem felfelé tempózni, de nyilván megfordultam, vagy nem tudom, mert a felszín soha nem érkezett meg. A levegőm elfogyott, bepánikoltam, és asszem a nagy ijedtség hatására, sikerült felrúgni magam a levegőre. A medencéből sem volt semmi kijönni, mert a fejem bal része még mindig lüktetett. Egy pár pillanattal később Szöszi is becsobbant (bezzeg ő tudta hogyan kell kijönni!), és mikor elvettem a kezem a szemem elől, észrevette, hogy felrepedt a szemöldököm. De nem lett semmi, lekezelték, beragasztották, aztán mentünk tovább az eredetileg kiszemelt csúszdákhoz.
Útközben többször is éreztem, hogy elbóbiskolok, de Thijs minden alkalommal felébresztett, hogy ne aludjak. Mire kérdeztem, hogy miért? Mert ő nem szeretné.
Hát így vagyunk. Jelenleg valahol a városban kószál néhány fiúval, isznak, cigiznek, élvezik a "nagyvárosias létet". Persze nekik a város fogalom egy negyedakkora települést takar, mint Fehérvár. Nuku szórakozóhely, egy kocsma. 
It would be very interesting.

2011. március 28.

Exchange program in Hungary 3. "Eat or shopping?"

Jólvan, jólvan nem bírom ki, muszáj megosztanom másokkal is. Bocsi :) De annyira aranyos.
 "bocs hogy tegnap este nem válaszoltam. De igen tudom és érzem is már az első bejegyzéstől kezdve de nem voltam eddig benne 100%-ig biztos de most már igen hogy rólam van szó. Amikor találkoztunk engem megfogott a szemiélyiséged és az hogy olyan egyedi vagy( az biztos hogy nincs még egy Panka a világon :)).És hiszed vagy sem de mióta hazaértünk én is csak azt várom mikor válaszolsz a leveleimre. Eddig azt hittem csak én érzem így de mióta olvastam a blogod az megerősítette bennem hogy ez kölcsönös :)"

Így vagyunk. Repkedek, mint egy hülye kis pillangó, és lélekben valahol nagyon máshol járok. Anya szerint még Thijssel is kedvesebben beszélek. Jóvanna, hát le bírnak fárasztani ezek a külföldiek rendesen. A bunkóság csak a lazítás jele. Az meg mindig belefér, nem?
Délelőtt részt vehettünk egy Amazing Race-en, ami egy plázás shoppingtúrába fulladt. A feladatok ugyanis rímekbe voltak szedve, és a magyaroknak kellett megfejteni. Mi agybajt kaptunk, hogy nem tudtuk, ők meg szétunták a fejüket. Értelmes volt. A végén már a tanárok kérdezgették tőlünk, hogy ugye már nincs sok hátra. Fáradtan és szétfagyva eldöntöttük, hogy akkor beülünk egy kávéra. A fiúk azonban közölték, hogy ők éhesek, és elmennek ebédelni. 11-kor. (Csak úgy mellékesen hozzátenném, hogy elhiszem, hogy ezek fejlődő szervezetek, de történetesen az én srácomnak 3 szendvicset csomagoltunk, egyet evett reggel, és a túra felénél már üres volt a zacskó.) Mondtuk nekik, hogy ó, persze menjenek csak, majd megyünk utánuk. Mire értetlenkedve néztek, hogy nem logikusabb, ha előbb megyünk a plázába, mint kávézni? Felvilágosítottuk őket, hogy nem enni akarunk ott, hanem vásárolni. A válasz: hatalmas szemforgatás. Ekkor lépett oda az egyik holland fiú, hogy mi van, mit fogunk csinálni? Balázs ránézett, és feltette az ominózus kérdést: Eat or shopping? A srác gondolkodás nélkül rávágta: Eat. Hát majd megfulladtunk.
Persze én voltam az, aki a leginkább ellene volt a plázázásnak. Jó, nem szeretek, mert gyűlölöm a tucatárut. De persze, menjünk be. Én nem leszek semminek sem az elrontója. Magamban halkan átkozódtam, hogy ezaz, újabb fantasztikus néhány órának nézünk elébe, ám az első boltba belépve minden megváltozott. Jó, ez erős túlzás, de én voltam az, aki minden boltban vásárolt valamit, és vissza kellett fognom magamat, mert nem volt kedvem nullán látni a kártyám. Anya szerint ez mindig így van. Az lesz a főkolompos, aki a leginkább ellenezte.
Tanulság: benne kell lenni mindenben szívvel-lélekkel.
Kicsit zavart az elején, hogy Thijst magára hagytam, de aztán elmúlt a lelkiismeretfurdalás. Hiszen nem egyedül bolyong hanem a barátaival, másrészt meg nem kellek én abba a pasibandába, főleg, azután, hogy megkérdeztem az egyik viccelődésüknél, hogy min is nevetnek, és megkaptam, hogy úgysem érteném, mert ez olyan "fiús dolog". Ennyi elég volt, köszönöm szépen.
Este ismét beszenvedtem magam a városba a mindentmásokértfíling jegyében, de jól esett csak leülni egy székbe, és bámulni ahogyan mások gurítgatják a bowlinggolyókat. Semmi macera, csak relax. Azonban kocsmázni...hát már kezd nagyon elegem lenni abból, hogy minden este máshol válok hamutartóvá. Nem tudok kimosakodni a cigifüstből, mert állandóan abban vagyok. Hányás. De azt meg nincs pofám mondani, hogy bocs, nem, nem megyünk a többiekkel pubozni, irány haza. Nem fogom elrontani a hetét. Csak...már 2 hete nem sütöttem semmit. Egy rohadt zabkekszet nincs időm összerakni, ami pedig igazán nem nagy cucc: csak összeöntöd a hozzávalókat, majd egy kanállal rácsapkodod a sütőpapírra. Nagyon hiányzik.
Apa persze megmondta a tutit: ne a saját életvitelem kövessem, alkalmazkodjak. Ki a farncot érdekel ha nem írok blogot? Majd írok jövő héten.
Na ja. Már feladtam a sütést, ezen kívül még a blogírás tesz boldoggá. Dobjak el magamtól mindent amit szeretek?
Soha. Ennél azért önzőbb vagyok.

...Ráadásul a feje tetejére is áll?

Úr, Isten.
Felmegyek fészbúkra, látom a világító levéljelet. Önkéntelenül is elmosolyodok. Megnyitom, majd az első sort látva elbizonytalanodom. Te jó isten, most leszek elküldve? De tovább olvasom. Ahogyan haladok betűről betűre, a szemem egyre  kerekebb, a szívem gyorsul. Rosszul látok? Nem bírom a feszültséget, becsukom. Körbejárok a lakásban. Muszáj megráznom a fejem. Tényleg az lesz a vége amit sejtek? Odapattanok a gép elé, magamhoz rántom az egeret, és rákattintok.

B*zdmeg. De a legjobb értelemben. Ez olyan szép, hogy nincs rá jobb szó. Mint egy Disneys tündérmesében.


Eddig éhes voltam? Na most már nem.
Szerencsés vagyok? :) Baromira.

2011. március 27.

És ha túl nagyot fordul a föld...

Kisétálok anyához elgondolkozva.
"-Anya, azt írta, hogy beleolvasott a blogomba, és tényleg költői véna vagyok.
 -Az vicces, mert állandóan róla vinnyogsz.
 -Nem is igaz, hogy állandóan. Csak...(számolok)...5 napja.
 -Mert azóta ismered.
 -Jó, igaz, de szerinted leesett neki?
 -Foggalmam sincs.
 -Írtam valahova nevet?
 -Honnan tudjam Annamari, nem néztem meg ennyire.
 -De akkor tudja?"

Exchange program in Hungary 2.

Nem olyan, mintha valami festmény előtt állnánk?
Budapesti szenvedés is lehetne a cím, de nem a saját véleményem a mérvadó. Ugyanis csak én kínlódtam ( a vége felé), de akkor nagyon. Forgott velem a világ, legszívesebben elhenteredtem volna a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Hogy aztán onnan leguruljak, mint síeléskor a sorversenyen :). De nem tettem.

Körbejártuk a Hősök terét, valami palacsintázót és a ... hú, még voltunk valahol. Valami nagy helyen. Ja, a Budai Várban. Bocs, csak már fáradt vagyok. Elhatároztam (mint már sokszor), hogy na akkor ma korán lefekszem. Majd kiderül.

Talán a hazautat élveztem a legjobban. Imádok Szöszivel trécselni. Nagy boldogan elszidjuk az embereket, tudva, hogy mások ugyanezt teszik. De kit érdekel? Ilyen az élet.

Elkezdett foglalkoztatni, hogy mi is az a szerelem. Hogy mi az amit érzek. És ezt találtam. Érdekes cikk, érdemes belenézni. Nem állítom, hogy végigolvastam, de az első 3-4 dialógus jó. Ráadásul vallásos, ha jól láttam. Hogy Matyi hogy örülne ha ezt látná ! :)
Én már kevésbé. Utálom olyan dolgokkal áltatni magam, ami tudom, hogy hazugság. Gyűlölöm.
Ami iszonyú nagy butaság. Ez a szar is azt írja ki, hogy az a jó, ha valami lassan alakul ki. Anya azt mondja, hogy örüljek, hogy levelezünk, és ha nem lesz semmi? Legalább szereztem egy barátot.
De én ehhez nem tudok így hozzáállni. Mert pontosan ez a szituáció van. Édesdeden elcseverészünk, és marha jófej mindenki. Ápolgatom a lelkét, ami szép és jó, és persze, hogy megteszem, mert szeretem. Olyan kedves. És nem a külseje vagy ilyesmi miatt. Jó, jól néz ki, de inkább a lénye vonz. Az, hogy olyan nyugis. Olyan biztonságos.
Jó, nem állítom, hogy nem piszkosul jó érzés mikor világít a levél felirat, és elolvasom, de az utolsónál már csak ültem, és nem éreztem a lángolást. Ez a nagybetűs baráti levél. Amiről ordít a közömbösség.
Basszus. Baj, hogy én több szeretnék lenni, mint barát?
                       A válasz: nem. Semmi sem baj. Csak...

És az, hogy ő nem?        
                                             Költői kérdés.

2011. március 26.

Exchange program in Hungary 1.

Megkaptam az alfahímet. És ez nem vicc. Ma este 7 sört ivott meg, ami a helyszínen még nem látszott, de hazafelé már jó párszor lelépett a járdáról. Mindegy, egy tündér. Nagyon jófej. És kedves. Jobbat nem is kívánhatnék.
Ami furcsa, hogy akárki meglátja, rögtön bizalmasan közellép hozzám, hogy hű de helyes. Mire én, hogy tessék? Amikor anya mondta még csak legyintettem. Amikor Szöszi, már csak idegesen vihorásztam. Aztán jött Zsuzsi. Hogy úristen de fog Lilinek tetszeni. Töltődött-töltődött, de még fért a pohárba. Aztán jött Orsi. Aki mellett egészen véletlenül a barátja is ott ült. Nem igaz. Rossz a szemem? Mi az amit a többiek látnak, de én nem veszek észre?

Kellett egy kis idő, de rájöttem. Az, hogy egész nap másvalakin jár az eszem, legszívesebben folyton róla beszélnék, és az izgalomtól hevesen verő szívvel nyitom meg a fészbúkomat, hogy írt-e. Mindezek mellett a lelkem mélyén tudom, hogy az egész egy nagy szívás. Mert mondhattok pesszimistának, de...én azért felismerem ha van valami. És azt is ha beképzelek valamit. Sajnos ez az utóbbira hajaz. Csak már késő. A pokol elszabadult. Vagyis fog. Basszus.

Azt hiszem ez az oka.


Amúgy el lehet képzelni milyen állapot kell ahhoz, hogy Harzát kérdezzem meg, milyen egy normális párkapcsolat. És igaz, hogy a kérdésemre választ nem kaptam, azért mondott egy-két érdekes dolgot. Hogy egy kapcsolat nem úgy alakul ki, ha tudatosan csinálod.
Meg mindent megbeszélnek. Hogy ki mit evett, mit álmodott, milyen volt a szex, satöbbi.
És azt állította, hogy kétszer találkoztak, és a harmadiknál már össze is jöttek. Mire én kérdeztem, hogy de hogy? Csak úgy, ahogy kell - hangzott a válasz.
Most akkor mi is a normális?

2011. március 25.

Ismerős tájak, épületek, emberek. Magyarország. A maga kis lepukkantságával, de szeretem. Jellegzetesen felismerhető. Én speciel a Paprika Restaurant feliratból jöttem rá, hogy hoppá, akkor már átjutottunk a határon.
És a buszút. Hmm, nagyon eseménydús volt. Ööö, az elején elfeküdtem, és fel sem ébredtem az első megállóig. Aztán meg bambultam kifelé, a fejemben kavargott a nagy lila köd. Hogy mi volt. Mi lett. És mi lehetett volna.
Végülis arra a következtetésre jutottam, hogy nem csinálnám másképp. Nagyon nem is lenne mit. Csak...ugye a fiúk. Azok a fiúk.
Végig ezen járt az eszem. Vagyis rajta.
Hülyeség, de ha valahogy ilyenkor egy kicsit jobb, és rosszabb is egyszerre.
Jó, mert mosolyognom kell, ha eszembe jut ahogyan nevet. Ahogyan néz. Amilyen.
És rossz is, mert ezzel párhuzamosan az is rögtön előtérbe kerül, hogy már megint én vagyok az a szerencsétlen aki ilyen plátói "szerelembe" esik. Ami ellentmond a Pankasággal. Mert egy Panka nem vár. Megszerzi amit akar.

Azonban most nem akarok Panka lenni. Egyszer az életben egy normális párkapcsolatra vágyom. Ami olyan átlagosan alakul ki. Ergó nem keresem, satöbbi, satöbbi. Hanem várok, szépen türelemmel.

Te úristen, már most rosszul vagyok. (És tartok tőle, hogy ezután ezt hallgathatjátok.)

2011. március 24.

Síelés 4. nap - Tauplitzalm



Az utolsó ittalvás. Sajnálom, hogy vége, annak ellenére, hogy apának azt mondtam az első napon, hogy én akkor hazamennék. :) De belejöttem, megszerettem, és nem hagynám itt. Csak muszáj. Mert az élet meg megy tovább. Pedig olyan jót szórakoztunk Ákossal! Tegnap körbemászkáltuk a hegyet töksötétben, aztán ilyen beülős kis műanyag vackon csúszkáltunk. Az én rendkívül okos ötletemtől vezérelve, elindultunk lefelé azon a szakaszon, ahol amúgy síelni szoktunk, és piros. Kicsit volt csak érdekes, egyrészt mert vaksötét volt, másrészt meg erősen begyorsultunk, és a fékezés, öhmm, :) nem igazán ment. 2. próbálkozásra már lejutottunk a hegy aljára, de nem volt zökkenőmentes. A visszagyaloglás...na az megint egy élmény. De örülök, hogy eljött velem. Aranyos. És helyes is.

Ma meg, a tegnapi élményekből indíttatva, kitaláltam, hogy menjünk és keressünk egy másik pályát. Öööö, egy pirosat találtam. Nem tűnt meredekebbnek mint a tegnapi, pedig az volt. Jó, oké, annak nem láttuk az alját. Elindultunk, az elején(úgy 3 méter) még nem is volt gáz, de begyorsultunk, és elvesztettük az irányítást. Vagyis ő. :D Én csak fékezgettem. Lényeg a lényeg, száguldottunk lefelé, és annak rendje módja szerint kiborultunk. Én arccal telibe kaptam a havat, a szemüvegem reccsent, majd elrepült, Ákos átesett rajtam. Amíg feküdtem a földön, magamban imádkoztam, hogy jézusom, ugye nem vágta össze az arcom. Mert azt hittem eltört. DE nem!!!! :) Szerencsére. A rossz hír, hogy a fél lencse eltűnt. Meg a kis piros csúszka is. Egszerűen nem volt sehol. Pedig többször körbejártuk a völgyet.
Ákosnak a térde roppant meg( állítólag :P), nekem főként az oldalam sebes, meg az arcom karcolódott meg. DE megúsztuk. Már csak addig kell lapítani amíg el nem megyünk, nehogy legomboljanak plusz x eurót, kártérítés címszó alatt.
De...nem is tudom mióta, tényleg jól éreztem magam. Olyan hülyének.
"Jól van meglesz, ha egy kicsit még erre fordulok"
És ez nagyon jó.
Meg...ismét csak az jut eszembe, hogy nagyszerű, hogy itt "össze vagyunk zárva", de...mi van a való életben? Nem úgy tűnik, mint akit nagyon érdekelnék. Pedig... örülnék ha megkeresne. Mert kedvelem.



Az egyetlen ami vigasztal, hogy szombaton már itt vannak a hollandok :), vagyis 2 nap!!!!!!!!!! És visszakapom az én kis porcicámat,a tündér cicavirágomat meg az anutámat. :)

A nyelvvizsga az, ami nyomaszt. Nem kicsit. Szombaton 9 órakor kezdem, úgyhogy nagyon gondoljon rám mindenki!Küldjétek az erőt. (Meg a tudást.)

2011. március 23.

Síelés 2-3. nap - Tauplitzalm


Egy normális pálya
Végre egy kis sikerélmény :).  A tegnapi magyar közbenjárásnak köszönhetően már nem estem annyit. Sőt! Alig, ami a fenekemnek nagyon jó, ugyanis ülni alig tudok rajta.Telnek a napok, mindenki fejlődik, ami nagyon jó. A tegnapi kijelentésemet pedig visszavonom. Beszélgettem az egyik fiúval, és mint kiderült, nem csak engem bosszantanak a kiscsajok. És egész helyes. :P Vagy csak én vagyok ilyen szentimentális?

Kiscsajok a fiúszoba előtt hallgatóznak

Időjárásjelentés:     MELEG!
                                jeges/kásás pálya
                                gyenge szellők
                                vakító napsütés

Na mindegy, ma igazán integrálódtam. Végig a csapattal síeltem, majd ebéd után a 4 sráccal meg 2 8-adikossal mászkáltam. És nagyon jó volt. :)
A végére meg néhány kép, csak hogy ti is élvezzétek a hangulatot :)
Sorakoznak a cuccok
A szállás madártávlatból


Apa naggyon koncentrál   :)

2011. március 21.

Síelés 1. nap - Tauplitzalm

Apa hűtési módszere
Ki az az idióta aki feltalálta a snowboardozást? Meg kellett volna lincselni. Velem együtt, aki meg el akart kezdeni. Amennyire vártam a mai napot, annyira szar volt. Esésből estem. Ennyit szerintem még sosem. Érzem is, a farokrészemre nem tudok súlyt helyezni, ami azért félek, hogy holnap problémás lesz. És szánom-bánom, volt, hogy elkezdtem sírni. De mikor állandóan ugyanoda esel! Leírhatatlanul fáj. És ez nem az anorexia.
Szóval sajnos semmi sikerélmény. Najó, egy pici, ami annak köszönhető, hogy találkoztunk egy pár magyar "sráccal", és apa közbenjárásának hála tanítgattak. Sikeresen. Vagyis már összeálldogált a szlalomozás, sőt :) néha már egészen normálisnak tűnik amit csinálok.
Csak az ember persze fárad. Nem is álltunk meg egésznap, én reggel 9-től jó fél 5 ig nyomtam. Szarul is voltam a végére, már folyamatosan azt kérdezgettem, hogy mennyit kell még síelni, és mennyit sétálni. Mivel elrontottam az útvonalat (ami szerintem NEM csak az én hibám volt, apa szerint igen), nem sikerült a szálláshoz visszakerülni, fel kellett gyalogolni a völgyből. Ami nagyon meredek, és nagyon hosszú. Főleg egy síléccel/boarddal a hátadon/magad után húzva.
Érdekes dolog egyébként egy csapat viháncolós kiscsajjal együtt lenni. Legfőképpen azért, mert én is ilyen voltam. Ma már persze belátom, hogy ú, ez meg az de ciki, de...ezen mindenkinek át kell esnie. Viszont ahogyan látom, ez még az én korombeli pasiknak is bejön. Mert van itt kettő egyidős, meg 2 kicsit fiatalabb. Őszintén? Szar érzés, hogy le se vagyok szarva. Mert a kicsajok húú. Előzör zavart. Már majdnem teljesen hidegen hagy. Elvégre ki a francot érdekel?
Engem.


És hogy az engem olvasók úgy érezzék szerencsések, egy kis pletyka: mint mindig itt is el volt mondva, hogy lehetőleg balesetmentesen kéne megúszni a hetet, már meg is van a baj. Imre bácsi, az igazgató (kórusosok előnyben) esett áldozatul. Ha jól értettem ráesett a lábára, és onnantól kezdve nem tudott ráállni. Mentősszánnal vitték le a hegyről, majd a sofőr bekísérte a kórházba. De nincs komoly baj, csak megrándult, ellenben az egy hétnyi síelés ugrott. Tekintve, hogy apával ketten támogattuk ki az ebédlőből.

2011. március 20.

Síelés 0.nap - Tauplitzalm

És hogy pózerkedjek egy kicsit :)
Azért ilyen látványban sem volt rossz fürdeni
Végre itt vagyunk, a csomagok is megérkeztek, és szerencsére mindenkinek meglett mindene. :)  Ha jól emlékszem, 2x álltunk meg pisilni, elvileg benzinkútnak nevezett helyeken, de...na aztán itt adnak a dizájnra! Mint egy pékség, étterem, cukrászda, zöldséges és ajándékbolt keveréke, mindez  elképesztően gazdag provencei stílusban. Lenyűgöző. Az árak szintúgy.
Csöppet lelkiismeretfurdalásom volt ugyan, hogy jól bezabáltam briósból, főleg úgy, hogy nem is mozgunk ma, de aaaanyira finom.
És az az igazság, hogy sokkal viccesebb így buszosan kirándulgatni, mint autóval. Vagy a pályaszállás miatt volt csak a hercehurca? Mindegy is, a lényeg, hogy a szálláshoz sífelvonóval vittek fel minket. Közben a busz 30 km-t került, és felhozta a csomagjainkat, egy kajáldához. Onnan meg motorosszánnal hordták fel A Hotelhez. (Ez a wifi neve.) Azon szerencsések egyike lehettem, akinek megengedték, hogy pakoljon. Ami annyit jelent, hogy a kettő közül én voltam az egyik. Hogy milyen jó ilyenen utazni!!!! Szabadság a köbön. A hajad lobog a szélben, az arcod lefagy, közben szendvicsben ülsz 2 faszi között, és a kanyaroknál úgy szorítod a vezetőt a lábaiddal, hogy a legszigorúbb lovasedző is megdícsérne. 

Erkélyről nézni a naplementét, hüpp-hüpp nagyon szép
Örülök, hogy itt lehetek. Várom a holnapot, tök jó lesz végre síelni. Vagyis boardozni.
A panzió üzemeltetői is tök rendesek, nem volt probléma a vegetáriánussággal. Persze felrémlett korunk egyik ismerős vegetáriánus problémája: a nincs élet a rántottsajt/gomba/karfiolon túl. De nem izgat. Azért jöttem, hogy jól érezzem magam. Csak elégedett lehetek. Köretnek rizs, nem húsos feltét, a vacsora hatkor. De ami a legnagyobb királyság, hogy szinte a miénk az egyetlen szoba, ahol van wifi! Na ez az isteni szerencse. Így egészen olyan, mint otthon. Ülök az ágy mellett, és irogatok, megnézem fészbúkon történt-e valami, illetve lecsekkolom a figyelemmel kísért bloglistát, hátha van új bejegyzés.
Csak Bodzika nincs, akihez odabújjak. Vagy a verekedős disznók. Meg anya, aki odaül az ágyamra beszélgetni.
Azok a dolgok, amitől az otthon otthonná válik.


Briós

 Az utóbbi napokban folyton csak nyavalyogtam. Így visszanézve kicsit szégyellem is magam. Úgyhogy mielőtt elmennék egy hétre a hegyekbe, még gondoltam muszáj valamit hoznom. Mondjuk egy brióst. Miért? Mert egyszerűen tökéletes.
Olyan, amilyen mindig is akartam lenni. Lehet, hogy elsőre kicsit soknak tűnik, de mikor megismered rájössz, hogy sosem elég. És hiába kapsz belőle egyre többet, továbbra is ott motoszkál a fejedben.

Hozzávalók: 15 dkg puha vaj
                     2 tojássárgája + 2 egész tojás
                     1 csomag vaníliáscukor
                     1 evőkanál kristálycukor
                     1 dl langyos tej
                     50 dkg liszt
                     1 csomag szárított élesztő
                     3 csipet só

A vajat habosra keverjük, majd hozzáadjuk a tojássárgát és a tojásokat, a vaníliás és sima kristálycukrot. Szép homogénre keverjük.
A tejet meglangyosítjuk, és a keverékhez öntjük.
A lisztet és szárított élesztőt összekeverjük, majd az előző keverékbe szitáljuk. A sót NE!!!! Hagyjuk szépen a végére. Dagasztókarú robotgéppel csináljunk tésztát, dolgozzunk rajta legalább 10 percig. Kézzel is gyúrjuk át, ezalatt a sót beledolgozva.
Meleg helyen kelesszük a kétszeresére, ami körülbelül 1 óra. De vigyázzunk, hogy netúl meleg helyre, mert akkor úgy jártok, mint én, és megsül az alja XD.

Ha megkelt átgyúrjuk és 5, kb. teniszlabdányi golyót csinálunk belőle. Ezeket egy kilisztezett szögletes formába tesszük, és újabb fél órára kelni hagyjuk. Fontos, hogy jó szorosan legyenek, ha ennél nagyobb formánk van, akkor tegyünk bele egy (már üres) konzervdobozt, ami kitölti a maradék helyet. Természetesen egy darab sütőpapírral válasszuk el a tésztától.

160 fokra előmelegítjük a sütőnket
Kenjük meg a tészta tetejét 1 tojássárga és egy evőkanál tej keverékével.
Süssük 180 fokon , míg aranyszínű lesz a teteje, kb. fél óra alatt. Ha nagyon pirulna, takarjuk le alufóliával.

A recept az Édes és Keserű blogról. Egy az egyben, mert tökéletes. Természetesen gyönyörű fotóval illusztrálva.

2011. március 18.

Milyen aprócsak dolgok, hogy fel tudnak vidítani... :)
Beszéltem Thijssel.
Beszéltem Marcival.
Beszéltem Ádámmal. Aki azt mondta, hogy Dani beszélni akar velem. És...ez jól esett. Pedig fogalmam sincs mit akarhat. De...azért izgalmas. Bármi is sül ki. Csak az a kár, hogy ezt nem mostanában fogom megtudni.

A jó dolgokra várni kell?
És mekkora az esélye hogy ez nem lesz jó? Az a gáz, hogy nem kell matekspecesnek lenni, hogy megmondjam.
99%.

Bár...mi a jó?

True love and other fairytales

Képzeld magad el a szituációt, mikor hazaérsz totál kiábrándultan, szétfagyva és csak azt tart vissza a vagdosástól, hogy nem sokkal ezelőtt már megtetted. És nem lett jobb. Ergó  módszer kilőve, outdated.
Bekapcsolod a laptopod, hogy odavess párt sort, mire anyád odaül enni, és jelentőségteljesen közli, hogy a kutya ma még nem mozgott. Költői kérdés, a jelentése annyi, hogy vidd el sétálni. Visszafojtod magadban a választ, hogy még nem vagy itthon 3 perce, míg ő fél 4 óta itthon mereszti a seggét, a hülye öcsédről nem is beszélve, aki meg dél óta ott rohad számítógép előtt, némán lekapcsolod a gépet, és elmész felöltözni. Közben szidod az összes élőlényt, aki segédkezett abban, hogy megszüless.
Majd átgondolod, és rájössz, hogy ááá igaz, délután megettél 2 buktát, ma még csak Lesmillsestél, ami nem elég mozgás, nyilván ki van ez találva, hogy ne nézz ki úgy mint egy adag fosás. Milyen jó egyeseknek, hogy pálcikák, akármit is csinálnak.
És a kutyát. Aki jelenleg az átok címszó alatt szerepel a listádon.

Majd mikor hazaérsz, az első dolgod, hogy már a lépcsőházban letéped magadról azt a kilométerhosszú műanyag sálnak nevezett szemetet, amivel vélhetőleg a középkorban közkedvelt kínzóeszköznek számított. Kukába vele.

Elegem van. Gyűlölöm az egész mindenséget.

Az egész IFIn kezdődött. Fasza, hogy elmentem. Kb. annyira jöttem rá, hogy nekem sosem lesz jól működő házasságom. Mert túl önző vagyok, kompromisszumra képtelen, másokkal együtt élés nuku, feláldozni magam dettó. Na igen, apja lánya. Sebaj, legalább jó cuccaim, lakásom, és munkám lesz.
DE ezt leszarom. Sőt, tisztában vagyok vele már elég régóta. Nem tudom elfogadni magam, és ez fontosabb számomra mindennél. Az, hogy a kis ritmusom ne boruljon, a saját kényelmem, stb. Önzőség. Hogy mindig tökéletes formában legyek, hogy elérjem azt az állapotot amikor azt tudom mondani magamra, hogy igen, jó vagyok így. És azt is tudom, hogy ez sosem jön el.
Ami kiütötte a biztosítékot, az maga a hangulat. Hogy mindenki fiatal, gondtalan, ahogy azt kell. Mert 16-7-8 évesek. Én is. Nekem ez miért nem megy? Miért vagyok olyan, mint egy 40 éves? Mert lelkileg annyinak érzem magam. Azért, mert sokat voltam kórházban, az anorexia miatt, vagy mi a francért????
Miért nem tudok...nem azt mondom, hogy átlagos 17 éves lenni, mert az nem akarom (nincs rosszabb egy átlagosnál), de...nekem ez most akkor végleg kimaradt? Sosem fogom megtapasztalni, hogy milyen felhőtlen tiniként?

Ugye?

2011. március 17.

18:54
Miért számít annyira a külső? Miért a rögeszmém? Ebbe fogok beledögleni.
Másrészt meg a butaságba. Hogy nem tudok felejteni. Hogy még mindig foglalkoztat a Dani téma. Pedig (csak halkan mondom, mert magamat járatom le vele), tegnap megfogadtam, hogy oké, soha többet nem írok erről az egészről. De nem megy. Ez foglalkoztat. Mások meg halálra unják magukat.
Ha valakiről tudom, hogy ismeri a híres nevezetes barátnőt, mindig az az első kérdésem: Szép lány? Semmi gonoszkodás nincs a hátterében, csak szimpla... nem tudom. Nem kíváncsiság, mert én magamban eldöntöttem, hogy nem szép.
De a biztonság kedvéért azért megnézem, most, hogy akkor ha már leírom, a legújabb véleményemet írhassam le.

Basszus. Basszus. Basszus.
Nagyon nem kellett volna.
Az a profilkép...tiszta hülye vagyok. Egy szerencsétlen barom. De nekem ez sok.
Sajnálom.

Az arcomon szivárványszínű csíkok csordogálnak. Miért is bőgök?
Mert szembesülnöm kellett azzal, hogy a szemem láttára smárolnak?

20:17
Azt gondoltam ma már nem írok többet. Hogy...nincs erőm. De sehogy sem jobb.
In spite of the pain, I don't feel better. What's more!
Úgyhogy magamra kaptam egy melegítőt, és elmentem futni. Futni? Azért az túlzás. Nagyon erős túlzás. Csak rohantam esztelenül, hogy felejtsek. Semmi bemelegítés, vagy normál-lassú tempó, ami azért nem ártott volna, tekintve, hogy nem vagyok hozzászokva a dologhoz. Kb. 4 szer hagytam abba, és folytattam sétával. De fél perces liherészés után máris éreztem azt a szorítást a szívemben, és máris magam előtt láttam azt a képet. És újra nekilendültem.

Nem jobb. Ilyen még nem volt. Soha.
Nem vagyok éhes. Én. Aki mondhatni mindig éhes. Sőt, a sütés gondolata sem vidít fel. Nincs hozzá kedvem. Pedig még kajám sincs holnapra.

Kerestem valamit fészbúkon, és ha a keresőbe beütöm az s betűt, mindig ő jön ki elsőnek.
Nézegettem az üzenőfalat, és mosolyogtam egy jót Pali képein. Aztán még 2 kattintás, és ő is rajta volt. Gyűlölöm. Már a gondolatától is rosszul vagyok. A tudattól, hogy a közelemben van. Akkor miért is vetemedek néha az efféle képek nézegetésére?  Ott a pont, mazochizmus.
És hogy miért? Az a baj, hogy tudom a választ.               
Még mindig érzem azt a bizonyos valamit. Ami nem vele vagy nélküle, hanem a se vele se nélküle.
Ahogyan apa is mondta. "Nem olyan jó együtt, de külön még rosszabb."

...de miért ilyen iszonyú nehéz?

2011. március 16.

I'm no average angel!

You think I'm less than perfect, but don't you know I'm more than enough?
Vagyok aki vagyok.
Vagyok amilyen vagyok.
DE ez így jó. Nem akarok megváltozni. Pedig mondták már páran, hogy jó lenne. DE magamnak jó vagyok. Nem ez számít? És aki szeret az így szeressen. Senki sem egy színdarabban akarja leélni az életét...

I can't wait forever, make it now or never.
A másik hibám. Az azonnal de most rögtön ha én kitaláltam valamit. Akaratosság?

De tudok szeretni. Őszintén. És erősen.
Vagyis...biztosan tudok. Hiszen mindenki tud, nem?

Azt hittem ma megkaptam életem egyik legnagyobb dicséretét. Ánétől. Akitől úgy tényleg számít. Hogy egyedien írtam meg az esszét. Nem azt mondta, hogy húdequrvajó, hanem hogy egyedien. És ő azt szereti. Én is. Az életem célja, hogy egyedi legyek/maradjak/váljak. Ez a legfontosabb.
Egyedi és tökéletes.
Remény tölt el, hogy valaki meglátja, hogy héé, nem is ír ez olyan szarul, meg annyira nem is hülyeségeket.
Kár, hogy arra a nágyszerű esszére mégis hármast írt.

És egyik kis olvasnivaló, így a végére. A hétvégén került megrendezésre a Tattoo Convention, és Velveten lehet róla egy kicsit cinikus, de szerintem életszagú cikket olvasni. Nekem tetszett. A legerősebben azonban ez a mondat maradt meg: Mindent azonban ők sem vállalnak be: 18 éven aluliakhoz akkor sem nyúlnak, ha a szüleik kísérik be őket a szalonba.

Káposztás batyu

Csak és kizárólag Elrenoré az érdem. Ő receptje, ő ötlete, én csak egy kedves szerencsés vagyok. Tökéletesen passzol a lúgos étrendbe, és finom. Jó, az átlagember szívesebben mond igent egy jó kis kelttésztára, de az egészségmániások szeretni fogják. Nekünk ugyanis...fontosabb a tudat, hogy a testünknek jót eszünk, mint a tényleges íz, és hogy ennél lényegesen olcsóbban lehet finomabbat kapni. Azt hiszem.

Igen-igen, jól hallottátok. Ez egy önkritika volt.

Mákos-marcipános süti

Kicsit töménynek tűnhet, de nem az. Egyáltalán nem. Kellemes mély íze van, amiről a marcipán gondoskodik. És hogy kicsit tovább borzoljam a kedélyeket, elárulom: a marcipános almalekvárral még finomabb, sőt, viccesen hangozhat, még könnyebb is. Talán mert jobban csúszik. :)

Hozzávalók: 2 tojás
                     18 dkg cukor
                     6 dkg vaj
                     17 dkg liszt
                     10 dkg mák
                     7 dkg marcipán
                     fél zacskó sütőpor
                     csipet só
                     7 evőkanál tej
                     1 citrom reszelt héja

A vajat a cukorral és tojásokkal habosra keverjük. Hozzáadjuk a mákot, a lereszelt marcipánt, a citromhéjat, tejet és ismét homogénre keverjük. A legvégén beleszitáljuk a sütőporos lisztet.
Előmelegítjük a sütőt 160 fokra.
Egy kisebb tepsit kivajazunk, és beletöltjük a masszát. Úgy igyekezzünk a méretezéssel, hogy a süti minimum 2-szeresére nő. Úgyhogy inkább ne centizzük ki. Bár ha valaki szeret sütőt takarítani...az hozzánk is jöhet. :)
Körülbelül 30 perc alatt megsül, tűpróbával ellenőrizzük. El lehet dönteni, hogy inkább kicsit nedvesebbre sütjük, vagy olyan száraztűsre, de szerintem mindegyikhez illik a marcipános almalekvár. A szárazabb verzióhoz meg egyenesen kötelező!

                                                               12 nagy kocka süti lesz belőle

2011. március 15.

And I will be all that you want and get myself together, cause you keep me form falling apart.

A legérdekesebb talán az volt ma, hogy Ádám elkísért kutyázni. Ennyire unalmas volt ez a négynapos szünet :) De sebaj, semmivel sem vagyok kipihentebb vagy összeszedettebb, mint előtte. Talán csak edzettebb, és izomlázasabb. De ez nagyon jó!
Bírom azt a srácot. Olyan hülyeségeket beszél sokszor, hogy áú, de... kicsit Mazsola-Petire emlékeztet.
Hiányzik. Ez a nagy büdös igazság.

És volt egy nagyon érdekes története. Az egyik hittanórájukon az emberi párkapcsolatról beszéltek. Ennek szemléltetésére összetűztek 2 papírszívet, hogy ilyen a kapcsolat amíg él. A szakítás/elválás résznél pedig széttépték. És mivel már mindenki tépett szét papírt, tudja, hogy sosem sikerül pontosan. Az egyik részből mindig kiszakad egy kicsi a másikkal.
Így van ez az embereknél is. Az részecskék összekeverednek, és az egyikből mindig kitépődik valami, aminek a hiányát érzi, és ugyanez a darab az, amitől a másik nem tud szabadulni, hiába is akar.

Akkor...én vagyok a gyarapodott szívecske?

Marcipános almalekvár

A nyári befőzőszezon maradványa, szó szerint. Egyrészt jó sokat el is osztogattam, meg hát jómagam is rájártam a készletekre. Hiszen ezek nem a hagyományos gejlédes felecukor-felegyümölcs lekvárok, hanem az újgenerációs cukortakarékosság jegyében készültek. Nem szeretem a mindenféle porokat, de be kell, hogy valljam, ezek mind Dr Oetker és egyéb porított pektinek segítségével készültek. De igazán finom, teljesen tartósítószermentes, és az sem utolsó, hogy másfél kg gyümölcshöz elég volt 15 dkg cukor. A legtöbb fajtából már nincs is, ez a fényképezett meg egy picike üveg alja.
Milyen szerencse, hogy újra lesz nyár!


Hozzávalók: 2 kg alma
                      1 citrom reszelt héja+ 4 evőkanál leve
                      10 dkg marcipánmassza
                      18-20 dkg cukor                  
                      1 zacskó Dzsemfix extra

Az almát megpucoljuk, és lereszeljük, vagy vékony apró darabokra vágjuk. Én a darabolást jobban preferálom, mert reszelésnél mindig összevagdosom magam. Persze kinek mi.
A marcipánt nagy lyukú reszelőn lereszeljük (itt nincs mese), majd feltesszük főni az almával együtt. Hozzáadjuk a citromlevet és reszeléket, a cukrot, és addig főzzük kis lángon, míg el nem kezd bugyogni.
Ekkor levesszük a tűzről, és igyekezzünk nagyon egyenletesen elkeverni benne a Dzsemfixet, mert elég zavaró amikor kis csomók kerülnek az ember szájába.
Ha szépen eloszlott, tegyük vissza, és alacsony lángon rotyogtassuk 3 percig. Gondolom mondanom sem kell, hogy folyamatosan kevergetve.
Ha kész, csírátlanított(forró vízben kifőzött) üvegekbe töltjük -még azonnal forrón. Rátesszük a tetejét, és fejjel lefelé fordítjuk minimum 5 percre.
A jó hír, hogy ezeket az üvegeket dunsztolni sem kell, nyugodtan hűlhetnek maguktól.
                                                                                    
                                                                                                         3 üveg lekvár lesz.

2011. március 14.

Aki nem hajlandó leereszkedni a földre, el sem tudja képzelni mit hagy ki.

Az egyik katicamentő akcióm után. Hogy mennyi bújt el az avarban!
Az egyetlen hóvirág a kertben
És ha kicsit alánézünk...

Vagy befekszünk a gazok közé

2011. március 13.

Az élet az, amit létrehozunk belőle.

Egy sikersztori.
Egy szenvedés.
Egy bujdosás.
Egy névtelen történet.
Amivé tesszük. Vagyis csak és kizárólag rajtunk áll.
Minden egyes döntésünknek súlya és következménye van. Még akkor is, ha azt azonnal nem is látjuk.
De azt sem szabad elfelejteni, hogy az élet egy játék. Van tétje, de nem a világvége ha nem jön össze. Múlhatnak rajta emberi sorsok, néha életek is, de a dolgok alakulásában a Sorsnak is jelentős szerepe van.
Az a sokat emlegetett Sors. És a szerencse.
Hiszen az élet szerencsék és szerencsétlenségek sorozata. Egy hullámvasút, amire minden egyes földi atmoszférába születő ingyenjegyet kap. Persze később mindenki kamatostul visszafizeti az árát, de erről szól egy üzlet. Ez a hullámvasút jár fent, jár lent, de soha nem áll meg.
És a kiszállás csak egy módon lehetséges.

Túrós-mákos lepény egressel

A mit csináljunk egy kevés maradék egressel egyenlet megoldása. Mert nem kell hozzá jelentős mennyiség, de nagyon passzol a mákkal. Felfrissíti a mák töménységét, életet lehel a tunyaságba.
Ami nyáron azért nem hátrány. Sőt télen sem, ha a kilóink miatt aggódunk.
A receptet tavaly nyáron alkottam, de csak most jutottam el odáig, hogy meg is osszam.
Na, ez a ciki.



Hozzávalók: 15 dkg liszt
                     10 dkg cukor
                     5 dkg vaj
                     1 csipet só
                     1 tk sütőpor
                     3 púpos evőkanál tejföl
                     10 dkg mák
                     2 evőkanál cukor
                     1,5-2 dl tej
                     1 kávéskanál őrölt kardamom
                     20 dkg túró
                     fél rúd vanília
                     3 evőkanál cukor
                     1 citrom reszelt héja
                     2 evőkanál tej
                     2 maréknyi egres

A lisztet, sót, cukrot, sütőport elmorzsoljuk a vajjal. Tejföl segítségével tésztát gyúrunk belőle.
A túrót a tejjel és cukorral elkeverjük, majd citromhéjjal ízesítjük. Egyenletesen elkenjük  tésztán.
A 2 dl tejet felforraljuk, és leforrázzuk vele a mákot, majd ízesítjük. Ezt is ráadagoljuk, már a túró tetejére.                   
Az egrest alaposan megmossuk, majd félbevágva, (de ha valaki nem szeretne vele időt tölteni egészben) rászórjuk a mákra. Kicsit bele is nyomkodhatjuk, így biztosan nem fog leesni ha megsült.
Előmelegített 180 fokos sütőben addig süssük, míg a teteje összeáll, de azért mindenképpen ellenőrizzük le, hogy a tészta is megsült.

2011. március 12.

Tobzódás a Feketeerdőben

Ma csináltam meg a 3. Feketeerdő tortámat. És mind a hármat márciusban. De nagyon jó érzés. Hiszen van-e nagyobb öröm annál, ha tetszik másoknak amit csinálsz, ráadásul te is imádod csinálni? Nem hinném.
Úgyhogy ha bárkinek kedve támad tőlem tortát kérni, írjon, és megbeszéljük. :)

Igazán furcsa érzés ez az izomláz. Tulajdonképpen nem kellemes, de én szeretem. Mindig arra emlékeztet, hogy valamit jól csináltam, és tettem magamért. Mert persze tudom, hogy egyesek küzdenek azzal, hogy súlyt szedjenek magukra, és hogy az mennyire nehéz, de nem tudom átérezni a helyzetet. Sorry. Én magammal küzdök, a karbantartással, és hogy lehetőleg ne legyek egyre nagyobb. Van, hogy nem látom olyan szörnyűnek a helyzetet, de ritka. És hamar el is múlik.


És hogy témánál maradjak :), idéznék a tegnapi beszélgetésünkből apával. Miért van az, hogy ha csak simán beszélek róla, akkor ja-ja, nem akarok semmit tőle, elengedni? peersze. De ha a közelében vagyok, megfagy bennem az élet. A levegő kifogy tüdőmből, mintha egy óriási kéz kiszorítaná belőle az utolsó cseppet is. A szívem azonban önálló életet él, a felel majd meghal, hogy lássa, a másik (nyilván az agyammal szorosabb összeköttetésben álló) meg beindítja az el innen funkciót.
Utálom. Mikor lesz ennek vége?


Mellesleg gondolkodtam, hogy végül is miért lett vége a dolognak. Mindig. Ha az én szemszögemből nézzük (mondjuk másból nem is nagyon tudnám), úgy éreztem, hogy gúzsba vagyok kötve. Hogy nincs szabadságom. Hogy állandóan vele kell lennem, ami kötöttség. Az, hogy ő nagyon komolyan vette ezt az egészet. A "járást".  Olyan érzés volt, mintha valami 50 éves házaspár lennénk. Persze ki tudja.  Nekem ilyen volt.
Ráadásul... szeretem mindig a "tökéletes" oldalamat mutatni, ami szintén nem egyszerű. Este is jól kinézni (már amennyire tőlem telik), reggel is frissen-üdén-illatosan (szintén), amihez 1-2 trükk a Született Feleségekből: mentolos cukorka az éjjeliszekrény fiókjában, reggel hamarabb felkelni mint a drága párunk, és betömni egy jó adagot a szánkba. Volt, hogy melltartóban aludtam, mert úristen mi lesz, ha hozzámér, majd a végén azt hiszi lóg a cicim. Mindig befújtam magam parfümmel,mert az milyen jó. Sőt, még az alapozót is magamon hagytam ha éppen gázabb volt a fejem. Szóval...igen.
Mert azt gondoltam, hogy ha tökéletes vagyok, akkor ő jobban értékel majd,és nem hajít el. Büszke rám mások előtt, és azt gondolja, hogy hmm de szerencsés fickó vagyok, hogy ilyen csajom van. És lám, ez lett belőle. Ennyit a nagy tökélyről.
De a legfőbb probléma a kötöttség. Volt. :(
Ha jól emlékszem, Ádámnak fogalmaztam meg: Ha én komolyabb lennék, vagy ő lazább, simán működne a dolog.
Ádám...már ne is haragudjon, de ha ő besértődik azon, hogy én szóváteszem, hogy miért hazudott, szóval csak szimplán elmondom, hogy ez rosszul esett, akkor hülye. 
Egy kapcsolatot nem lehet általánosítani, hogy ami nekem bejött az neked is jó lesz. Még úgy se, hogy ezt vagy azt kéne csinálnod. Mindenki tudja, hogy mire hogyan reagál. És ennek megfelelően kell cselekedni.

You think you're in trouble. But you don't surmise the real trouble will yet to come.

...A tetőpont, amikor a hős megküzd szerelméért 
Ismerős a cím?
Nekem igen.
Most esett csak le, mit írtam ide valójában. Vagyis, hogy mit jelent ez pontosan.* A dráma 5 szerkezeti egységből áll. Expozíció=bemutatás, Bonyodalom, TETŐPONT, Krízis=a tragikus összeütközés elkerülhetetlen, de a szereplők ragaszkodnak az általuk képviselt értékrendhez és erkölcshöz, Retardáció=váratlan lehetőség a konfliktus megoldására, Katasztrófa/Megoldás= a konfliktus (negatív) irányba való eldőlése.
Vagyis az még csak a harmadik pont volt!!!!
Ha jól érzékelem, most vagyunk a Krízis részben.
De eszerint majd jön egy hirtelen lehetőség a probléma megoldására. És...a vég.
"Mert jőni fog ha jőni kell..."






*Durva hogy mennyi minden megmarad az iskolából, nem? És le a kalappal Áné előtt, soha nem gondoltam volna, hogy valaha is hasznosítok bármit abból amit nála megtanulok. Kár hogy ezt az internetről kellett leszednem. De megérte. A legőszintébben mondom.

Száguldj, és ne figyelj semmire. Síelj amíg lehet, ne nézd az időt. Enjoy it!

Egyöntetűen kijelenthetem, hogy nagyon megérte elmenni. Talán tényleg ez volt az utolsó alkalom, és nem csak nekünk. Hiszen ezután már 10-15 fokokat mond, és havat nem!! Csúnya dolog, hogy végre?
Sajnos a képen látható pályák közül mindössze három volt nyitva, a többit le kellett zárni bizonyos problémák miatt. Ebből a háromból mi egyen mentünk gyakorlatilag, mert a fekete pályát nem világították ki, ráadásul tiszta jég is volt. Azért egyszer kipróbáltuk. :) A kékek közül az egyiken volt egy hatalmas emelkedő, amin a saját képességeimet ismerve, lecsatolva tudtam volna csak felmászni. Annak meg nem lett volna túl sok értelme, sétafikáltam eleget a felvonóhoz.
Én a tavaly elsajátított éltechnikákat próbálgattam, apa meg csak úgy ment. Büszkén mondhatom, hogy nemhogy felejtettem, még fejlődtem is tavaly óta. Pedig nem is síeltem. De remélem, hogy most, hogy a bemelegítés megvolt, az egyhetes útról még lelkesebben, és ügyesebben tudok hazajönni. Esetleg úgy, hogy elmondhatom, hogy úgy snowboardozok, mint az átlagember. A tavalyi "tanárom fogalmazta meg jól, "a tapasztalat részével semmi gond nincs, mert nem parázol, totál magabiztosan szeled át a pályát, és nem félsz használni amit tudsz. A gond csak az, hogy a hátsó élen egyáltalán nem tudsz menni."
Tanítgatott angyali türelemmel, aminek beért a böjtje. Azt hiszem büszke lenne rám.

Jó persze, most is esek akkorákat, hogy magam is csak nézek, de az az igazság, hogy ezek kívülről sokkal extrémebben hatnak, mint mikor te pördülsz át háromszor a saját tengelyed körül.. Aztán felpattanok, és megyek tovább. Na jó, ha jeges a pálya, akkor mindig megcsipkedem a fenekem, hogy megvan-e még, de sajnos igen, van utánpótlása bőven.
Nagyon nagyon köszönöm, hogy elvittél apa, és örülök, hogy csak ketten mentünk, mert nagyon jót/jókat beszélgettünk. Többek között az egész Daniproblémámat, és a cukrászatos cuccaimat. Már elkezdtem kiszámolni az egységárakat. :) Úgyhogy nem hiába beszéltél.

Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom. Kedvesek voltak, teljesen tiszta a wc, fűtött, a 4 órás jegy diákigazolvánnyal 3700, a felnőtt 4100. Este 9-ig lehet síelni, de szólnék, hogy a napijeggyel csak 5 óráig!! Frankó kis kártyás beléptetős rendszer, szinte le kell guggolni olyan alacsonyan van, amit apa minden alkalommal szóvá is tett. 2 csákányos, 1 tányéros, és 1 beülős felvonó közlekedik. A jó hír, hogy a beülőssel mindenhova el lehet jutni. Ami egy hozzám hasonlóan béna boardosnak nem hátrány. Bár az igényesebb ausztriai minőséghez szokott réteg ezt is fájlalta, mert a székek sarkaiból kiáll a fém, a lábtartó gumi nem vonja be az egész fémet, és hasonló problémák, amiket a magam fajta kis álmodozó közeg észre sem vesz. Na igen, leselejtezett cucc Ausztriából. Apa tökéletesen beletrafált.

Szóval irány Eplény! Vagyis...majd jövőre.

2011. március 11.

When I'm alone I feel so much better...

Miközben álltunk a Pelikán udvarban és vártuk hogy a műsor elkezdődjön, Szöszi hirtelen elkezdett Daniról beszélni. Kellett vagy fél perc mire felfogtam, hogy nem csak úgy eszébe jutott, hanem itt van. "Sajnos" lemaradtam a látványról.
De gyakorlatilag kihűltem. Jó, fújt a szél, meg nem sütött ránk a nap, de utána végig remegtem. Annyi érzés került a szívembe, hogy azt egy átlagos szív nem bírja. Az enyém sem. Egyrészről gyűlöltem, másrészről meg jó lett volna hozzábújni. Idióta egy helyzet.
Bennem volt a kényszer, hogy be kéne nézni oda ahol ők vannak, már csak a hecc kedvéért is.  Látni akartam. De gyűlölöm, hogy utál. Szóval a józan ész győzött. Oda nem megyünk ahol nem szeretnek minket.
Azóta eltelt 2,5 óra. De még mindig fázom. Belülről.

Kókuszos keksztekercs

Sokszor a legegyszerűbb dolgok a legfinomabbak. Mint ez. Semmi pepecs, csak bevágsz mindent egy tálba, az meg szépen összerakja neked. Sokszor azt kívánom bárcsak minden ilyen egyszerű lenne. Aztán rájövök, hogy pont az a jó, hogy a dolgok sokszor bonyolultak.

Ez 2 szempontból "más", mint a hagyományos. Egyrészt, mert nem darált kekszből készült, hanem fáradtságos munkával összegyűjtött piskótaszélekből. Csokiparinál olvastam, hogy elvileg ettől keményebb lesz, és rögtön meg akartam tudni, hogy mi az igazság.
A másik, hogy nem túlzottan preferálom a vajkrémeket. Konkrétabban: utálom. Amennyire tudom, ennek meg a krémje kókusz, cukor és vaj. Csokipari ötletére bennem is felmerült, hogy tényleg, máshogy is meg lehet oldani, nem?

Hozzávalók: 21 dkg piskóta és édestésztadarálmány
                       6 dkg puha vaj
                       3 evőkanál baracklekvár
                      
Összekeverem a morzsát a lekvárral, majd hozzávagdosom a puha vajat, és dagasztókarú robotgéppel masszát gyúrunk belőle.
Sütőpapíron téglalapot nyújtunk a masszából.

                        2,5 dl tej
                        2 evőkanál cukor
                        fél zacskó vaníliás pudingpor
                        5 púpos evőkanál kókusz
                        7 dkg puha vaj
                        1 vaníliáscukor
                        1 evőkanál porcukor

A tejet a cukorral és pudingporral jól elkeverjük, majd hozzáadjuk a kókuszt is, és addig főzzük míg be nem sűrűsödik.
A vajat, vaníliás és porcukrot kikeverjük. Ha kihűlt a kókuszos massza, hozzákeverjük.

A kinyújtott masszát egyenletesen megkenjük a krémmel, és a sütőpapír segítségével feltekerjük. Hűtőbe tesszük minimum 4 órára, hogy kellőképpen megszilárduljon. Persze azt se felejtsük el, hogy sohasem lesz olyan kemény, mint a margarinos tesója.
                                                                                              1 db 35 cm hosszú rúd lesz belőle.

2011. március 10.

Csokitorta cseresznyelekvárral és macis sormintával

Anna tortája. Nem a legjobb kép, de túl sötét van bárminemű érdemleges alkotáshoz. Talán majd holnap reggel újra próbálkozom. Bár az az igazság, hogy már felkészítettem a nagy útra, bombabiztosan be van téve a dobozba, csak a napsütés árthat neki. Amiből (hálistennek) jó sokat ígérnek holnapra. Sőt, úgy általában. Merthogy itt a tavasz.
Végre.

A kakaós tortalapok (mert hárman vannak) között cseresznyelekvár és étcsokis főzött krém rejtőzik. És sajnálom Anna, de nem tudtam megállni, hogy ne öntsek egy kis rumot a krémbe. Majd meglátod,nem igazán érződik, csak egy kicsit megbolondította, mert bódítóan jó illata lett. A külsején linzermacik és linzercsillagok sorakoznak, szép katonás sorrendben.

Mellesleg, tiszta olyan vagyok, mint apa. Ha valami nem sikerül, addig próbálkozom, amíg valahogyan meg nem oldom. Nem lett jó kép? Akkor csinálok másikat, lámpákat hurcolászok, neem, nem tudom megvárni a reggelt. És lám-lám, siker koronázza, ha valaki egész délután a számítógépet üti. :)

"Amikor útkereszteződés tűnik fel, az nem téves irány, csak egy új lehetőség."

Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de durva érdektelenség lett úrrá rajtam. Semmi sem érdekel, és sokat gondolkozom. Fáradt vagyok, és üres. Válság jött el az életemben. Nem tudom, hogy mit akarok, kivel és hogyan. Ez elég új érzés, nem nagyon emlékszem hasonlóra.
Anya persze orvosi pontossággal diagnosztizál. Hogy ő olvasta az előző bejegyzésem, és látja, hogy már megint idegesít ez a Dani dolog, meg újra tetszik, satöbbi.
De nem. Nem, nem és nem.

Pedig olyan aprócska dolgok akkora energiát tudnak belém tölteni!!! Nekem tényleg nem kell sok. Mint az, hogy Szöszi kommentelt egy aranyosat az egyik bejegyzésemhez. Vagy hogy hullafáradtan lemegyek az utcára, de van olyan "jó idő", hogy nem kell sapkát húzni, és hiába csöpög az eső szinte folyamatosan, olyan jókedv költözik a szívembe, hogy elkezdek forogni, és csak nevetek. Nevetek, méghozzá azon, hogy hullanak az esőcseppek az arcomba. Azon, hogy végre érzem a tavasz illatát. Az illatot, amikor az eső átáztatja a földet.

Ez az igazi boldogság. Amit nem vársz, csak megtörténik. Mint mondjuk Anna kérése, egy jó csokis torta szombatra. Apró örömök, de a léleknek nem is kell egyszerre sok.